Jared Diamond korábbi nagysikerű könyvei után most
megjelent új könyvét azzal a megállapítással kezdi, hogy szemben azzal a
közkeletű felfogással, hogy a civilizációk keletkeznek, fejlődnek, elérik csúcsukat, majd hanyatlani kezdenek, vannak
társadalmak, kultúrák, amelyek valóban eltűnnek, de vannak, olyanok is, amelyek
fennmaradnak akár évezredeken keresztül. Hogy ennek mi az oka, ennek
kiderítésével foglalkozik a könyv és ennek eredménye mai globális kultúránk
jövője szempontjából is döntő fontosságú.
A könyv
legfőbb megállapítása, hogy egy adott társadalom környezetének, alkalmazkodásának
a környezethez, a környezet lehetőségeivel történő megfelelő gazdálkodásnak
döntő a szerepe. Nem önmagában a környezet a döntő, hiszen ugyanolyan
környezeti feltételek mellett egyik társadalom fennmaradhat, a másik eltűnhet.
Egyik jellemző példa a könyvben – amelyre még visszatérünk – Hispaniola
szigete, amelyen lényegileg ugyanolyan természeti feltételek mellett Haiti
helyzete, túlélési esélye sokkal kisebb, mint Dominikáé a részletes elemzés
szerint.
A
szerző nem hirdet környezeti determinizmust, hanem az egyes társadalmak
sorsának elemzésénél több tényezővel számol éspedig – mint már említettük – a
környezet lehetőségeinek megfelelő kihasználása, a klímaváltozás – amely
alapvetően az embertől független -, az ellenséges vagy barátságos szomszédok, a
kereskedelmi partnerek és nem utolsó sorban a kulturális értékrend. Vagyis bár
nem környezeti determinizmusról van szó, de a társadalmak sorsa végső soron –
mint a szempontokból láthatjuk – a természeti és emberi környezettel
kapcsolatos, az azzal történő „gazdálkodástól” függ.
A
könyv végigveszi, a fenti szempontok alapján elemzi a letűnt, elpusztult régi
társadalmakat, ill. helyszíneket, így a Húsvét-szigetet, majd több más
Csendes-óceáni szigetet, és több amerikai népet, majd a grönlandi vikingeket.
Rövidebben, de foglalkozik a sikeres, az évezredeken keresztül fennmaradó
társadalmakkal is: így a kis – ugyancsak – csendes-óceáni Tikopia szigettel,
Új-Guinea felföldjeivel, és Japánnal. Egyes mai társadalmakban bekövetkezett
események okait is vizsgálja, illetve latolgatja ezek és továbbiak jövőbeli
esélyeit. Ilyenek az USA Montana állama, a már említett Hispaniola sziget, vagy
Ruanda és Burundi, ahol nemrégiben a milliós népirtás történt, továbbá Kína és
Ausztrália.
Az
egyik legrészletesebben tanulmányozott eltűnt társadalom és kultúra a már
említett Húsvét-szigeti, amely ma grandiózus (több méter magas) kőszobrairól
híres (a legmagasabb szobor 21 méteres). Maga a sziget 171 km2 területű,
a Csendes-óceánban több ezer kilométerre fekszik minden más lakott helytől. Ezen
a szigeten is „…a környezeti katasztrófát maguk az őslakók okozták.” Történetük
a „…legtisztábban példázza az olyan környezeti katasztrófát, amit alapvetően a
környezet lepusztulása vált ki, mivel a társadalom teljes elkülönültségben élt,
idegen hatások nem befolyásolták. Minden, ami történt ezekkel az emberekkel,
csakis a helyi körülmények és saját döntéseik következménye volt.” Ugyanakkor
„…a Húsvét-sziget páratlanul nagyfokú környezeti lepusztulását nem az ottaniak
rosszindulata vagy ostobasága eredményezte,…” A Húsvét-sziget társadalmának
sorsát végigkövetve az olvasóban megfogalmazódik az, amit a szerző végül maga
is egyértelműen hangsúlyoz: „A Húsvét-sziget és a mai Föld bolygó közti párhuzam hátborzongatóan magától értetődik.”
Egy-egy
társadalom és így ma egész Földünk sorsának alakításában – és ezt a régi
társadalmak tanulmányozása is mutatja – egyaránt nagy szerepe lehet az alulról
jövő kezdeményezéseknek (ez nem annyira az egyéneket, hanem inkább a
közösségeket, mai terminológiával civil szervezeteket jelenti), mint a felülről
(politikai hatalom, önkormányzat, állam) jövő rendelkezéseknek. De: „A
történelemre akár egyetlen személy is számottevő hatást fejthet ki – például
egy okos és aktív állami vezető, aki egyrészt látja a közelgő válságokat,
másrészt van hozzá bátorsága, hogy idejekorán elibük vágjon, felhasználva
központosított hatalom fentről lefelé haladó döntési mechanizmusait.” „Az írott
történelemben lépten-nyomon előfordult, hogy csak önmagukkal törődő királyok,
vezérek és politikusok néhány tette (vagy éppen tétlensége) a társadalom
összeomlásához vezetett.”
Végeredményben
tehát nem csak az egész Föld, de egy-egy ország vagy „…társadalom sorsa végül
is saját kezében van, vagyis alapvetően saját döntéseitől függ”. Ugyanazon
természeti és társadalmi adottságok között egészen másképp alakulhat az egyik,
mint a másik nép sorsa. Mint láttuk, a vezetők felelőssége különösen nagy. Ezt
mutatja be a könyv a grönlandi vikingek és eszkimók és a Hispaniolán már
említett két állam: Haiti és Dominika esetében. Nagyon érdekes megállapítása,
hogy adott esetben a diktátorok vagy tekintélyuralmi vezetők is vihetik előre a
társadalmat bizonyos vonatkozásban, mint például az „erdők megmentője”,
Balaguer Dominikában. Az emberről „…azt képzeljük, hogy úgy egészében vagy jó
vagy rossz, és a két jelző egyikével viselkedésének minden aspektusát
jellemezni lehet. Ha valamilyen szempontból erényesnek és dicsérendőnek
találjuk, zavarba jövünk attól, hogy más szempontból kénytelenek vagyunk
elítélni. Nehezen látjuk be, hogy az ember személyisége egymással nem mindig
összeillő darabokból áll…” Ez tehát illik a társadalom vezetőire is.
A
múltban és a jelenben a társadalmak legfontosabb környezeti problémáit egyébként
a szerző különböző típusokba sorolja és ezeket részletesen tárgyalja. Ilyenek
az energiakérdés, az erdőpusztítás, a mérgező anyagok felhalmozása (szemét!),
az erőforrásokkal való rablógazdálkodás (túlhalászat), a talajerózió, a környezettől
idegen fajok áttelepítése, a túlnépesedés stb.
A
mai világ, Földünk jövőjével kapcsolatosan „óvatosan optimista”. Ezt a
véleményét tulajdonképpen a társadalom- és természettudományok, valamint a
technika eredményeire alapozza, bár ugyanakkor egy-egy helyen bizonyos
kételyeket támaszt irántuk. „Mi a 21. században már tudjuk – például a
szervezett tudomány és gazdaság működéséből -, hogy egy adott probléma gondos feltárásával és
elemzésével a megoldás zseniális ötleteit mintegy ’ki lehet provokálni’”. „Remélhetjük
tehát, hogy mai társadalmunk tervezői és döntéshozói annál többet tehetnek a
kudarc elkerüléséért, minél jobban értik, hogy mások saját kudarcukat miért nem
kerülték el.” „Elődeinknek nem voltak régészeik, és nem volt televíziójuk; mikor
a húsvét-szigetiek a maguk túlnépesedett világában elpusztították az utolsó
erdőket, nem tudhattak például a grönlandi vikingek vagy a Khmer Birodalom
hasonló sorsáról nagyjából ugyanabban az időben…” „Nekünk ma elég a tévét
bekapcsolnunk és egy napilapot kinyitnunk, hogy értesüljünk a szomáliai vagy
afganisztáni eseményekről és tanuljunk belőlük…” „Eszes ember más kárán tanul,
és én bízom a józan észben, amely a kudarcok tanulságait képes lesz sikerre
fordítani.”
Ha
fenn akarunk maradni, két tanulság látszik életbevágónak: „…a hosszú távú
tervezés szükségessége, és az, hogy hagyományos értékrendünket hajlandók
legyünk újragondolni.” Így szükség van az ún. első világban az ott élők
részéről „…a legalapvetőbb értékváltásra: arra, hogy feladják fogyasztói
szemléletüket és ragaszkodásukat mai életszínvonalukhoz.” „Az első világ mai
prosperitása azon alapul, hogy feléli környezeti tőkéjét, vagyis nem megújuló
energiaforrásait, halállományát, talaját, erdőit és így tovább.” Itt természetesen
nem csak saját környezeti erőforrásaikról van szó, hanem az egész Földéről.
„Egyetlen kormány sem néz szembe annak az álomnak a kilátástalanságával, hogy
fenn lehet tartani egy olyan Földet, amelyen mindenki a legfejlettebb anyagi
színvonalon él.” „Az élet eddig is tele volt kegyetlen kompromisszumokkal, de
globális szinten a legkegyetlenebb kompromisszumra most lesz szükségünk.”
A
könyv külön részletesen foglalkozik a nagyvállalatok, és így a kapitalizmus
szerepével. Ezek természete, hogy „…a körülményektől függően képesek a
profitjukat maximalizálni …úgy, hogy a környezetet roncsolják és az embereknek
kárt okoznak.” A megoldás: „Végső soron mi, a társadalom egésze vagyunk abban a
hatalmi pozícióban, hogy vagy közvetlenül, vagy választott politikusainkon
keresztül a környezetre káros módszereket gazdaságtalanná tegyük, a nem
károsakat pedig gazdaságossá.” „Ha tehát azt akarjuk, hogy a nagyvállalatok ne
sértsék a közérdeket, nekünk kell erre rászorítanunk őket, mégpedig olyan
körülmények teremtésével, amelyek között a közérdek egyben az ő gazdasági
érdekük is.”
Még
két megjegyzés! A szerző kiemeli a kis országok szerepét és jelentőségét.
Vagyis „…egy ország politikai és gazdasági ereje alapvetően nem függ lakóinak
számától: vannak pár milliós, lélekszámban még Ausztráliánál is kisebb országok
– pl. Izrael, Svédország, Dánia, Finnország, Szingapúr -, amelyek gazdaságilag a legmeghatározóbbak közé
tartoznak, a világ technikai fejlődéséhez és kultúrájához pedig szintén
imponáló súllyal járulnak hozzá.”
Mi
magyarok csak egyszer szerepelünk a könyvben, de ott meglehetősen hízelgő
megvilágításban. E szerint: „…ne feledkezzünk el a bátor népekről, akik néha
véres harcban, néha vértelen, de szintén fájdalmas belső konfliktusok közepette
úgy őriztük meg alapértékeik közül a legfontosabbakat, hogy le tudtak mondani a
kevésbé fontosakról – finnek, magyarok, britek, franciák, japánok, oroszok,
amerikaiak, ausztrálok és még jó néhány rajtuk kívül.”
Utolsó
megjegyzésem, hogy nagyon fontos könyvről van szó, amelyet minél több embernek
el kellene olvasnia, de a politikusok számára ”kötelező olvasmány” lehetne.
(Jared
Diamond: Összeomlás – tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Typotex Kiadó,
Budapest, 2007. 577 o.)
Dr. Berényi Dénes