A kis könyv főszereplői - a vízen kívül természetesen - a köd és a hideg. Meglepő lenne, ha nem Joseph Brodsky írta volna.
Akit költőként különben Joszif Brodszkijként ismerhetünk, és akit
ezúttal nem a szokásos anglománia írat angol nevén, hanem mert miután
1972-ben kiutasították a néhai Szovjetunióból és az Egyesült Államokban
telepedett meg, prózát angolul írt. Így a Watermark című kis kötetkét
is, amelyet most magyarul Velence vízjele - talán túlmagyarázó, de
szépen alliteráló - címmel adott ki a Typotex, Hetényi Zsuzsa szép és
gondos fordításában, alapos jegyzeteivel.
Brodsky nem bírta a nyári Velencét, télen járt oda, amikor
munkahelye, egy amerikai egyetem öthetes szünete megengedte. Utolsó
útja is ide vezetett, végakarata értelmében e város rég megtelt és
újabb halottakat csak egészen kivételesen fogadó temetőjében nyugszik.
Tizenhét tél emlékei, elmélkedései, a város ihlette gondolatfutamai
sorakoznak a könyvben, hol anekdotikus, hol dokumentáló, hol
prózavers-, hol esszészerű, hol filozofáló, hol humoros formában.
Brodsky valójában nem a városban, hanem a város kultúrájában, azaz az
egyetemes emberi kultúrában barangol, sétál, vándorol. Idejét főképp az
antikvitásban és kedvenc angol költői körében tölti, bármiről szóljon
is, bár orosz mestereiről, példaképeiről sem feledkezik meg a velencei
fagyoskodások közepette.
Főhőse azonban mindig a város, illetve e város elemi közege, a víz -
és amelynek metaforája: a tükör. Egyáltalán Brodsky nyelve és
gondolkodása metaforikus, metaforáinak megfejtésével pedig
hiábavalóság, sőt vétek lenne kísérletezni. Szellemének lenyomatát,
nézeteinek, véleményeinek visszaverődéseit persze magukon viselik e
többnyire rövid, lazán kapcsolódó szövegek.
Megtudjuk, hogy az izzadságszagú nyári Velencén kívül még mi
mindentől irtózik - mondjuk a zsarnokságtól a vásárlási lázig -, ám ez
így leírva máris durva egyszerűsítés.
Közelebb jutunk a költőhöz, ha magunk is megpróbálunk beleveszni a téli ködbe.