Városok: Velence, Berlin… adott esetben beledobban a szív csak e városnevek hallatán is a… mibe is? Az öröklétbe, az aktualitásba. És a szerzõk! Említsük elõször a Vízi város épp aktuális krónikását: a Nobel-díjas Joseph Brodsky az, a kötet címe Velence vízjele. Ez a nem felszínes, de inkább mélyrõl-hallgató ötlet ad méltó egybefogást a prózai daraboknak itt. Velencének nagy természetességgel, elemien, evidensen van vízjele, víz-jele, mert a város a víz jegyében áll. (Mellesleg, de nem mellék-soros említem a kedvenc sorozatot, szerzõ ott Donna Leon, a kiadó a Geopen, és velencei mind a bûnügyi történetek sora, Brunetti felügyelõvel. De vissza.)

Persze, hogy lehet klasszikus, lehet kontrás, lehet életközeli, lehet globálmentõ, lehet romantikus, kalandos Velence-könyvet írni. Brodsky a múlt és a félmúlt történelmét lendületesen összefogó városvezetõ-könyvecskét készített, éspedig írói erények javával úgy, hogy mintha a lexikonlapozgató érdeklõdõk igényeit is ki akarná (és ki tudja!) elégíteni, a szépirodalom híveinek is szolgál, és a végén meghagyja a nagy „Ki Tudja?” kérdést. Méltó szépíró a nemes hagyományú város tollforgatójának. Az elmúlt századok nagylábú lakóit (bocsánat) és a mai napok tipegõit egyképp hitellel, mókával, megrendültséggel jeleníti. S ez épp a trükk: jeleníteni a múltat, míg a jövõért (Velence sorsáért) sem felszínesen aggódunk.

Tandori Dezső teljes cikke itt olvasható