A város, ami egyfolytában pusztul, mégis örökké él. A város, ami tömény giccs, és mégis maga a művészet. A város, ami szanaszét van már írva, festve, zenélve, és mégis mindig találni benne újat.

Sorolhatnánk még az ehhez hasonló közhelyeket napestig, de minek, ha van itt valaki, aki tényleg érvényesen járul hozzá a Velencéről szóló nagykönyvtárnyi irodalomhoz. Méghozzá egy nagy író, mi több, költő, a Nobel-díjas Joszif Brodszkij/Joseph Brodsky, aki tizenhét telet töltött Velencében, majd rövidke kötetben örökítette meg gondolatait. Például olyan költői nüanszokat, mint: "A szállodai tükrök természetüknél fogva lélektelenek és még homályosabbak attól, hogy olyan sok mindent láttak".

A Velence vízjele egyszerre roppant elegáns, könnyeden szellemes, illetve lírai és gondolatébresztő: utazás előtt, alatt, után és helyett is remek olvasmány. A fagyott hínár szagától a könny és a Város kapcsolatáig mindenfelé elkalandozik, mesél, viccelődik, meditál a szerző, és közben úgy elröppen a százhúsz oldal, hogy érezzük, igazi finomságot kaptunk, ami nem fogja megfeküdni a gyomrunkat. És bármikor szívesen kérnénk repetát. Ebben a kis kötetben a nagybetűs Irodalom nem izmozik nagyon, nem akarja megváltani a világot, csak lógatja a lábát, és fesztelenül, látszólag tét nélkül fecseg. Mi meg faljuk, nagykanállal.