Régi meggyőződésem, hogy Velencéről lehetetlen úgy megszólalni, hogy elkerüljük a közhelyeket, a dilettantizmust, a túlcsorduló érzelgősséget, a giccset, illetve a tautológiát. E város ugyanis egyfelől túltelíti esztétikai befogadóképességünket, másfelől viszont a kreativitás, az emberi találékonyság, végső soron pedig a gondolkodás emlékműve, sőt maga az ábrázolt-felépített gondolat. Mindezek együtt csábítanak a fentebb említett hibákra és mértéktelenségekre: Velence a szuperlatívuszok melegágya.
Az emigráns, a Szovjetunióból kiutasított Nobel-díjas orosz költő, Joszif Brodszkij húsz év alatt, tizenhét tél folyamán öt heteket töltött a városban, eredetileg angolul írt (nyilván ez az oka az angolszász névforma alkalmazásának) esszéje ezek lírai és filozofikus jellegű, önéletrajzi elemekkel, kedélyes anekdotákkal teletűzdelt lenyomata. A nyári város nem érdekli, mindig csak télen tartózkodott itt, s ilyenkor (nem csak a turisták kis számának köszönhetően) még pontosabban mutatkozott meg számára, hogy Velencében a tükröző felületű víz a főszereplő, melyet egyértelműen az idő leképeződésének tekint. Ezzel a formára fittyet hányó, anarchikus működésű elemmel szemben az épített környezet szükségszerű négyszögletessége, a város labirintusszerűsége áll; "a tér, amely itt sokkal inkább tudatában van az időhöz viszonyított alsóbbrendűségének", mintha kompenzálná e viszonyt egy csak rá jellemzővel: a szépséggel. Brodszkijnak mindenesetre - talán épp emigráns létéből fakadóan, mint gyakorlott átutazónak - sikerül mértéket tartania Velencéről szólva, hiszen e szépséget nem egyszerűen önmagáért valónak látja és láttatja, hanem kiemelt szerepűnek a történelemben.
Az 1989-ben íródott esszé címe Watermark volt, ehhez képest a magyar változat kissé túlzónak hat, ám ennél komolyabb problémát nem nagyon találhatunk Hetényi Zsuzsa jegyzetekkel dúsított, remek fordításában.