Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Hetényi Zsuzsa
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 128 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-00-8
Témakör: Szépirodalom

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
Velence vízjele

Az élet Velencében

Nagyítás
2010-04-28

Nem szeretem, ha valaki úgy ír kritikát vagy recenziót egy könyvről, hogy abban másolni próbálja a górcső alá vett mű stílusát, folytatni próbálja a szöveget ugyanazokkal az eszközökkel.

 

 

 

Ez egyrészt azért meddő próbálkozás, mert a jó mű éppen ott ér véget, ahol vége van, másrészt, mert a kritikákat és recenziókat általában kritikusok és recenzensek írják, akik nagyrészt tehetségtelennek bizonyult írók. (Vajon tudunk-e olyanról, aki kritikusnak indult, de mivel rájött, hogy annak nem elég tehetséges, írónak vagy költőnek állt volna?)

Joseph Brodsky könyve azonban olyan esszé, amelyről recenziót nem, csakis esszét lehet írni, folytatva mintegy a szöveget. Elnézést kérek hát azoktól, akik hozzám hasonlóan vélekednek arról, amit most művelek.

Az ember az, amit néz.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tükörbe néző ember önmagával azonos. Senki nem azonos önmagával. Ha az volna, a delphoi jósda felirata – Ismerd meg magad! – értelmetlen volna. A tükörbe néző ember – esetünkben Brodsky – a tükrök váro-sá­ban, Velencében töltött húsz telet. Itt a házak között is tükör hullámzik, gondolák siklanak a bőrén, turistákkal megrakottan, akik önmaguk elől menekülnek ide, hogy aztán megálljanak a szállodai tükör előtt, és elöntse őket az üresség: ereikben folyékony tükör, és még mindig nincs meg, amiért jöttek, még mindig nem érték el, amit üldöznek.

A könyv szerzője persze nem turista. Abban különbözik tőlük, hogy észvesztő érzékenységgel figyeli, mi történik vele tükörországban. Ő ugyanis zseni, nem homályosuló világszem, amely lát: „Minden márványból kifaragott csipke, mozaik, oszlopfő, párkány, dombormű, szegély, lakott vagy lakatlan fülke, az összes szent és névtelen szűz, angyal, kerub, kariatida, talapzat, vastagon kidomborodó lábikrájú balkon, sőt, akár gótikus, akár mór, és az ablakok is mind hiúvá teszik az embert. Mert ez a szem városa, egyéb érzékeink halvány másodhegedűsök maradnak itt.”

Mire juthat a szem városában a világszem? Átküldi sugarát a tükrökön, a lét átolvad a foncsoron, a megérkezés a helyére kerül. Mint a végső nyughelyét kereső Oidipusz, aki Kolónoszban az Erinnüszök ligetében, tehát a baj szívében dől le a selymes fűre, Joseph Brodsky Velencében, a tükröződés, a látszat, a vélemények szívében érzi meg, hogy mi az igazi szép, a valóság, a bölcsesség. „A város elég narcisztikus ahhoz, hogy gondolkodásunkat amalgámmá alakítsa, megszabadítsa mélységeitől. Nagyon hasonló hatást érnek el a zsebünkkel a szállodák és pensionék, minél fogva teljesen rokon lelkeknek érzik magukat. Egy-két hetes tartózkodás után még holtszezoni árak esetén is úgy érzi magát az ember, mint egy buddhista szerzetes – megszabadították a pénzétől és az énjétől is.” Ebben a szép szövegrészletben csak az amalgám a zavaró. A fordító, Hetényi Zsuzsa az angol amalgam szót következetesen amalgámnak fordítja, ami nagy hiba, hiszen a kifejezés foncsort is jelent. Néhány lappal odébb ez áll: „… a helyszíneket bonyolulttá tették a tükrök, a cselekmény legfontosabb eseményei az amalgám túloldalán történtek”. Itt nyilvánvalóan a tükörről van szó, nem a fogorvoslás metafizikájáról.

Brodsky ideje a tél. „Télen kevesebb jelző is elég” – mondja Mészöly Miklós, „télen minden keményebb és szilárdabb”, mondja Joseph Brods­ky. Nyáron nem jönne ide a világ minden kincséért sem, írja, még akkor sem, ha kényszerítenék. „Absztrakt évszakban az élet valósabbnak tűnik, mint bármikor máskor…” Húsz éven át minden télen öt hetet töltött itt, a szem városában, ahol a szem különös autonómiára tesz szert.

Mélyebben érző fotóművészek szokták érezni néha, amikor elutaznak egy egzotikus városba, és fényképezni kezdik, hogy valójában nincsenek ott, kívül vannak mindenen, ami velük történik, mert átadták magukat szemüknek, és mivel szemüket a gép vezérli, már nem látnak, csak komponálnak, leképezik a körülvevőt, ahogy a gép parancsolja. Ezt a könyvet olvasva időnként az volt az érzésem, hogy egy szó sincs benne Velencéről, mert Brodsky minden évben, amikor itt járt, öt héten keresztül csak fogalmazott. Ez persze nem von le a mű minőségéből, csak az ottlét minőségéből, amelynek deficitje szerencsére csak az író létén csattan. A szerző léte bennünket nem érdekel. Legyen jó a könyv. „Kis idő múltán, az ideérkezés harmad- vagy negyednapján, a test kezdi úgy tekinteni magát, mintha csupán a szem hordozója lenne, egyfajta tenger-alattjáró a hol tágra nyíló, hol résnyire szűkült periszkópja számára.”

Eltévedt tengeralattjárókat sodornak az áramlatok, itt, ahol a víz az úr, mert minden út a vízben ér véget; a katedrálisokat itt úgy növik be a szentek, mint a tengeri kagylók, az épületek kupolái pedig az égben lebegő kőmedúzák.

Ahogy pedig az épületeket, a paloták véget nem érő termeit leírja, az olyan, mintha a Tavaly Marienbadban folytatódna, a világ legértelmetlenebb, leggyönyörűbb, legunalmasabb filmje. Robbe-Grillet és Res­­nais művében az emlékezés folyama úgy csapkodja az ént, mint a velencei partot a tenger. A hullámzás játéka akkor a legszebb, amikor a legöncélúbb, legértelmetlenebb. A tudatfolyam már nem terelhető be célok szelíd öbleibe, sem a tapasztalat, sem az a priori végtelen birodalma nem hívja. A végesen innen, a transzcendentálisban és a végtelenen túl, a kimondhatatlanban tér egymásba a két áramlat. Járkál Brodsky a téli, fekete-fehér Velence terein, a város halvány rajzú utcáin, sikátoraiban, és az elvontság egyre szűkebb, egyre szebb tereibe csalogatja őt az a fájdalom, amit még soha senki nem tudott megnevezni, de amiről mindig minden igazi író ír.

Rákh Géza

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK