Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Hetényi Zsuzsa
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 128 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-00-8
Témakör: Szépirodalom

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
Velence vízjele

Velencei reflexiók

Élet és Irodalom
2009-01-23

Velencéről mindenkinek van véleménye, még annak is, aki maga sosem járt ott. A város valóban állásfoglalásra késztet: az írók és képzőművészek versenyben dicsérik szépségét, vagy a keményebb fából faragottak dekadenciájáról, műviségéről értekeznek. Megszámlálhatatlanul sok képzőművészeti és irodalmi alkotás főszereplője vagy színhelye. Tetszetősségét mutatja az is, hogy a veduta egyik hazájáról van szó. Bár, ki tudja, talán az is elősegíti ezt a vélemény-tömkeleget, hogy éppen egy ennyire dokumentált városról van szó, és ezért mindenki szükségét érzi, hogy megnyilvánuljon vele kapcsolatban. Ugyanakkor nem elég, hogy a város állásfoglalásra késztet, hanem ezt a véleményt avagy emléket, ihletet, inspirációt majd' mindenki meg is akarja osztani - ahogy teszi Joseph Brodsky is, azzal a különbséggel, hogy ő egyben ennek nehézségeit is feltárja. Ezzel magyarázható, hogy könyvének egyik központi metaforaköre éppen maga a tükör, tükröződés, reflexió. Kibővítve pedig a látás, látvány, a szem munkája és élvezete.

De előbb a konkrétumok: Brodsky 1972-től kezdve közel húsz éven át minden télen elutazott Velencébe, mindig télen, amikor az egyetemen, ahol tanított, szünet volt. Az időpont-választás persze nem csak ezzel magyarázható, hiszen nyári szünet is létezik. Habár elfogadhatjuk saját magyarázatait is, például: „...minden karácsonykor vagy valamivel előtte felmerültem itt a vonatról/repülőről/hajóról/buszról leszállva, és a könyvek és az írógép miatt nehéz csomagjaimat magam után vonszolva átléptem egy szálloda vagy lakás küszöbét. (...) ...bár északi vagyok, az Éden számomra nem kötődik sem időjáráshoz, sem hőmérséklethez" (20. o.), illetve „...nyáron nem jönnék ide, a világ minden kincséért sem, még akkor sem, ha kényszerítenének. Nagyon rosszul viselem a hőséget..." (25. o.) mégis, ezen magyarázatok mellett az időpontválasztás oka sokkal inkább a bennfentesség lehetetlenségének vizsgálata iránti elkötelezettséggel magyarázható. Azaz nyáron a kívülállósága a többi turistáéval együtt evidens lett volna. Télen viszont pro forma nagyobb esélye lett volna, hogy elvegyüljön - nem véletlen, hogy a szöveg második-harmadik oldalán máris előjön a kérdés: „Úgy éreztem, észrevétlen vagyok, beleolvadok a környezetbe, és beleillek egy alacsony költségvetésű krimi vagy inkább melodráma kockáiba." (7. o.). Ez azonban nem elég, a város mindig kívülállónak, látogatónak tartja. Ennek ellenében fogalmazza meg reflexióit. Hiszen a várost, mely nem lehet az övé, és az sem igen akarja az írót sajátjának (vö. „Mert hiába töltöttem, ontottam, öntöttem, költöttem időt, vért, tintát és pénzt itt, még magamnak sem állíthattam meggyőzően, hogy elsajátítottam valamit is a helyi jellegzetes vonásokból, hogy a legcsekélyebb mértékben is velencei lettem", 115. o.), nem is vehetné máshogy birtokba, mint a visszatükröződések elkapott kockáinak véletlenszerű kirakásában.

Az egy-két oldalasnál ritkán hosszabb kis részeket szinte semmi nem köti össze - ahogy a velencei barangolás is cél és koncepció nélkül ajándékoz meg igazi kincseivel. Brodsky reflexióinak sorrendje is szinte esetleges. Ahogy jó költőhöz illik, a bolyongásszerű reflexió-elrendezést nem (csak) a várostól tanulja el - mint ahogy fentebb látszólag megtévesztésként utaltam rá - hanem egy „kollégától". Henri de Régnier egyik kisregényével kapcsolatban írja: „Ami azonban a legfontosabb volt számomra abban az érzékeny korban, amelyben a regényre rátaláltam, hogy itt tanultam meg egy létfontosságú szerkesztési elvet: nevezetesen hogy egy elbeszélés nem attól jó, hogy jó a történet, hanem attól, hogy mi mi után következik benne." (38. o.) Kérdés azonban, hogy a technikai kulisszatitok-szerű felvillantást mennyire akarjuk komolyan venni és automatikusan működő kulcsként felhasználni ehhez a műhöz. Főleg, hogy a rövid fejezetek legnagyobb részének helye valóban nem tűnik kötöttnek, az őket összekötő szálak, előre-hátra utalások egészen lazák. A gondolatok úgy követik egymást, azaz a reflexiók úgy tükröződnek, mint - Brodsky egyik kedvenc, vissza-visszatérő példáján - Velence vizében az épületek látványa: pillanatokra felvillanva vagy elnyújtva, örökre kimerevítve. Ezek a gondolatok lehetnek fontosak a Brodsky-rajongóknak. Szándékosan írtam Brodsky-rajongót és nem Velence-rajongót, hiszen, ha máskor nem, a könyv végére megtanuljuk, hogy a város mindvégig megőrzi méltóságát: jelenségeinek értelmezésénél a reflexió során a költőről tudunk meg többet, Velence megmarad magában - illetve, immáron magában foglalja a végrendeletének megfelelően oda temetett Brodskyt is.

Somhegyi Zoltán

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK