Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Hetényi Zsuzsa
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 128 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-00-8
Témakör: Szépirodalom

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
Velence vízjele

Velence elméletben, és gyakorlatban

Bartók Rádió, Irodalmi Újság
2008-10-18
Ha hihetünk Kantnak, aki szerint az esztétikai élvezet nem más, mint a képzelet és az értelem szabad játéka, akkor ennek legideálisabb helyszíne minden bizonnyal Velence, s nem is annyira a városban olyannyira túltengő művészeti alkotások miatt, hanem azért is, mivel maga a város, fokozhatatlan abszurditásával, ugyanakkor kétségbevonhatatlan valóságosságával folyamatos gondolkozásra készeti az embert. Hiszen itt lenni, vagy néhány napot itt tölteni olyannyira különbözik mindennapi életünk tapasztalataitól, hogy miközben az utcákat rójuk gyönyörködve, képtelenek vagyunk ellenállni a kísértésnek, hogy legalább egy-egy találó metafora, vagy különösen tetszetős elmélet erejéig ne próbáljuk meg megmagyarázni magunknak e lehetetlennél is lehetetlenebb város titkát.

Az ilyenkor kifundált elméleteink és eszmefuttatásaink azonban épp olyanok, mint azok a Brodszkij által emlegetett káprázatos ruhák, melyeket a város szépségével szembesülve és attól a vágytól hajtva, hogy mi is felérjünk hozzá, kétségbeesetten összevásárolunk magunknak egy-egy velencei utazás során, csak hogy hazaérve rádöbbenhessünk: a városon kívül nincs olyan hely, ahová felvehetnénk őket, hacsak nem környezetünk sokkolása a kifejezett célunk. Hiszen a Velencében oly nagy gonddal építgetett elméleteknek is csak a város vonatkoztatási rendszerén belül van bármi értelme; azon kívül viszont a legtudományosabbnak ható hipotézis is a tiszta költészet terrénumába utaltatik.

Az 1987-ben Nobel-díjat kapott, Oroszországból Amerikába emigrált Joszif Brodszkij könyve – akit a Typotex kiadó, talán amiatt, hogy ezt a művét már angol nyelven írta, Joseph Brodsky-ként tüntet fel a borítón –, tökéletes példa erre, mikor az értelem, szabadon játszadozva önmagával és fogalmaival, hasonlóan a tenger hullámaihoz, fáradhatatlanul nyaldossa, ostomolja, kerülgeti a felfoghatatlan várost, miközben pontosan tisztában van a vállalkozás lehetetlenségével. Sziporkázó, fanyarul ironikus gondolatmenetei, plasztikus metaforái és meglátásai Georg Simmel, vagy Hévizi Ottó csodálatos Velence-esszéinek hangulatát idézik, azzal a fontos különbséggel, hogy az említett filozófusokkal ellentétben Brodszkij végig megmarad költőnek és szépírónak, s így a Velence vízjele című kötetben épp annyi hely jut az apró történeteknek, lírai hangvételű önéletrajzi töredékeknek is, mint a Velence titkát kutató tetszetős teóriáknak.

Szerzőnk közel húsz éven át járt vissza hűségesen a téli Velencébe, mindig holtszezonban, mindig az amerikai iskolaév téli szünetének ideje alatt, hiszen ekkoriban már tanárként dolgozott az Egyesült Államok számos előkelő egyetemén. Ám e hússzor valahány hét alatt sem merült fel benne soha, hogy tősgyökeres velenceinek gondolja magát, ez pedig nagy előny a magyar olvasó számára is: hiszen Brodszkij nem bennfennteskedik, nem kecsegtet gőgös bennszülötti mindentudással, hanem épp azt a tapasztalatot próbálja meg körbeírni, melyben nekünk is részünk lehet, ha a városba indulunk: a lenyűgözött, örökre idegen utazóét, aki csak épp annyi ideig érezheti magát otthon ezen a helyen, amíg a pénztárcája engedi. És Brodszkij talán azért is ideális felfedezője ennek a városnak, mivel emigrásként, örökös átutazó-létre kárhoztatva, alkalma volt teljes mélységében, életformaként átélni azt a lebegő, egyfelől szomorú, másfelől felszabadító átmeneti állapotot, ami minden utazás sajátja.

Az emigráns író, ha elhagyni kényszerül szülőhazáját és természetes közegét, általában a kultúra országhatárokat nem ismerő, láthatatlan birodalmában rendezi be otthonát, melyet így már soha el nem vehetnek tőle; ám egyetlen más valóságos város sincsen a világon, ahol annyira e kultúra dobogó szívében érezhetjük magunkat, mint itt. Brodszkij könyve pedig nem csak tartalmában, de formájában is felidézi ezt a különleges várost; mint írja, „Ha mellékutakra tévedek, annak oka nem más, mint hogy itt a mellékutakra tévedés a szó szoros értelmében a dolgok folyását követi és a vizet visszhangozza.” S valóban, az egymásra épülő, rövid töredékek, megjelenő, majd eltűnő történetszálak, vissza-visszatérő motívumok és gondolatok olyan hálózattá épülnek össze az olvasás végére, mely maga is felidézi a velencei utcarendszer kissé átláthatatlan, kissé szórakozott, de minden utcasarkon váratlan szépségeket tartogató szerkezetét, melyben a legnagyobb örömöt nem a megtalálás, hanem az eltévedés okozza.

Azt pedig, hogy Brodszkij számtalan irodalmi utalása, versidézete és allúziója között mégse tévedjünk el végérvényesen, a kötet fordítója, Hetényi Zsuzsa garantálja, aki az érzékeny és gördülékeny magyarítás mellett körültekintő jegyzetekkel is ellátta a szöveget, így téve fel a koronát egy olyan könyvre, melyet nemcsak velencei utazásokhoz, de utazás helyett is jó szívvel ajánlhatunk.
daedalus

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK