1977-ben egy novemberi délután a Londra szállodában, ahol a „Másként gondolkodók biennáléja” jóvoltából tartózkodtam, felhívott Susan Sontag (1.), aki a Gritti-ben lakott, szintén a rendezvény vendégeként. „Joseph, mit csinálsz ma este?” – ,kérdezte. „Semmit. Miért?” – feleltem. „Hát csak összefutottam ma a piazzán Olga Rudge-dzsal (2.), ismered?” „Nem. Aki Pound (3.) barátnője volt?” „Az”.
És meghívott ma estére, és nem akaródzik egyedül menni. Nincs kedved
velem jönni, ha nincs jobb dolgod?” Nem volt jobb dolgom, és azt
feleltem, persze, elmegyek vele, mert nagyon is jól értettem Susan
félelmeit. Felteszem, én még jobban aggódtam volna. Kezdjük azzal, hogy
az én mesterségemben Ezra Pound nagyágyú, csaknem egy egész iparág. Egy
csomó amerikai grafomán tartja egyszerre mesternek és mártírnak.
Fiatalkoromban elég sok versét fordítottam le oroszra. Csapnivaló
fordítások lettek, de majdnem eljutottak a megjelenésig egy vastag
folyóiratban, hála egy krypto-náci szerkesztőnek (aki most
természetesen dühödt nacionalista). Szerettem az eredeti szöveget, mert
kiérleletlenül friss hangon és feszes versformában szólalt meg, sokféle
témában és stílusban, és olyan széles kulturális háttérrel, amely akkor
számomra még felfoghatatlan maradt. Tetszett, hogy kimondta, újítsuk
meg!, helyesebben szólva tetszett addig, amíg nem értettem meg, hogy
azért kell azt a valamit megújítani, mert meglehetősen régi volt, és
hogy végső soron egy kozmetikai üzletbe kerültünk. Ami szenvedéseit
illeti a Szent Erzsébet Intézetben, orosz szemmel nincs min
fölháborodni, és mindenesetre sokkal jobb, mint az a kilenc gramm ólom,
amelyre bőven rászolgált avval, amit másutt a háború alatti évek
rádióadásaiban összehordott. A Cantos darabjai is hidegen hagytak, a
régi hibát követte el, szépségre törekedett mindenáron. Furcsa, hogy
valaki, aki oly sok évig élt Itáliában, nem jött rá, hogy a szépségre
nem lehet törekedni, mert az mindig egy másik, gyakran közönséges
törekvésnek a mellékterméke. Arra gondoltam, érdemes lenne a verseit és
a beszédeit egy közös kötetben kiadni, mindenféle tudós előszó nélkül,
és megnézni, mi történik. Egy költőnek minden más emberfajtánál jobban
illene tudnia, hogy az idő számára nincs távolság Rapallo és Litvánia
között. És még azt is gondoltam, mennyivel emberibb lett volna
elismernie, hogy elrontotta az életét, mint belemerevedni az üldözött
zseni pózába, aki Itáliába visszatérve úgy tesz, mintha nem emlékezne
rá, hogy valaha hogy lendítgette fasiszta köszönésre a karját, vagy
arra, hogy az mit jelentett, kitérő válaszokat adni az interjúkban, és
kalapban meg miegymásban eljátszani a bölcset, aminek végeredménye egy
olyan alak lett, mint Hailé Szelasszié. De még mindig akadtak barátaim,
akik nagyra tartották, és most találkozóra indultam öreg barátnőjéhez.
A megadott cím a városnak a Salute negyedébe szólt, ahol a legnagyobb
arányban laktak külföldiek, különösen angolszászok. Némi keringés után
megtaláltuk a házat, nem messze onnan, ahol Régnier lakott az 1910-es
években. Becsöngettünk, és az első dolog, amit megláttam, miután a
parányi, csillogóan fekete szemű hölgy kinyitotta az ajtót, a költő
mellszobra volt, Gaudier-Brzeska (4.) műve a nappali padlóján. Rám tört
az unalom, hirtelen, de tartósan.
Felszolgálták a teát, de alighogy belekortyintottunk, az apró, ősz
hajú, takaros háziasszony, akiben még hosszú évekre való erőtartalék
sejlett, felemelte szikár mutatóujját, mintha egy láthatatlan és
képzeletbeli barázdába illesztené, és ráncos ajkai közül előtört az
ária, amelynek partitúrája már legalább 1945 óta közismertté válhatott.
Hogy Ezra nem volt fasiszta, hogy féltek az amerikaiaktól (ami
felettébb különösen hangzott egy amerikai szájából), attól, hogy székre
ültetik, hogy fogalma sem volt, mi folyik, hogy nem voltak németek
Rapallóban, hogy csak havonta kétszer ment fel Rómába a rádióadás
felvételére, hogy az amerikaiak, már megint ők, tévedtek, amikor azt
hitték, hogy Ezra komolyan gondolta… Egy bizonyos ponton feladtam, már
nem figyeltem, ami nem esett nehezemre, minthogy az angol nem az
anyanyelvem, és csak belebólintottam a szünetekbe vagy amikor
megszakította monológját egy-egy tikk-szerű „Capito?” kérdéssel. Egy
lemez, gondoltam, „her master’s voice” (5.). Légy szépen udvarias és ne
szakítsd félbe a ladyt, zagyvaságokat beszél, de hisz benne. Azt
hiszem, van bennem valami, ami mindig tiszteletben tartja az megszólaló
ember fizikai megjelenését, tekintet nélkül arra, mit is beszél, mintha
annak a ténye, hogy valakinek mozog a szája, fontosabb lenne, mint ami
mozgatja. Még mélyebben süllyedtem a karosszékembe, és megpróbáltam a
kekszekre koncentrálni, minthogy vacsoráról szó sem volt.
Merengésemből Susan hangja ébresztett föl, ami azt jelentette, hogy a lemez lejárhatott. Volt valami furcsa a hanghordozásában, amire hegyezni kezdtem a fülemet. „Na de Olga, ugye nem képzeli, hogy az amerikaiak a rádióadások miatt orroltak meg Ezrára? Ha csak a rádióról lett volna szó, akkor Ezra nem lett volna más, mint egy újabb Tokyo Rose (6.). Ez volt a legnagyszerűbb riposzt, amit valaha is hallottam. Olgára néztem. Meg kell hagyni, vitézül fogadta. Pontosabban profiként. Vagy lehet, hogy meg sem értette, amit Susan mondott, bár ez nem valószínű. „Hát akkor mi miatt?” – érdeklődött. „Mert Ezra antiszemita volt” – válaszolt Susan, és láttam, ahogy a lady ujja köröző tűként ismét beletalál a barázdába. A lemeznek ezen az oldalán a következőt hallottuk. „Mégiscsak rá kellene ébredni, hogy Ezra nem volt antiszemita, végül is Ezrának hívták, néhány zsidóval is barátkozott, köztük egy velencei admirálissal, aki…” Egy ugyanolyan ismerős és ugyanolyan hosszú szöveg, majdnem háromnegyed óráig tartott, amikor is már mennünk kellett. Megköszöntük az idős asszonynak az estét és elbúcsúztunk. Ami engem illet, nem éreztem a szomorúságot, amelyet általában érzek, amikor egy özvegy házából távozom, vagy amikor valakit egyedül hagyok egy házban. Az idős hölgy jó formában volt és meglehetős jómódban élt, a tetejébe olyan vigasztaló meggyőződések védelmében, amelyeknek fenntartásáért bármit kész volt megtenni. Azt hiszem, soha nem találkoztam fasisztával, sem fiatallal, sem öreggel, de idős kommunistát már láttam eleget, és Olga Rudge házában, Ezra mellszobrával a padlón, hogy úgy mondjam, valami hasonlóságra éreztem a rá. (...)
Tizenhét évvel ezelőtt céltalanul bolyongtam egyik camporól a másikra, és a zöld gumicsizma egy kis rózsaszín épület küszöbéhez vitt el. A falán egy táblán az állt, hogy ebben a templomba keresztelték meg a koraszülött Antonio Vivaldit. Akkoriban még meglehetősen vörös hajú voltam, elérzékenyültem, hogy ide vetődtem, ahol a „vörös klerikus” (7.) keresztelője történt, aki oly sokszor oly sok örömet okozott nekem már a világ oly sok isten háta mögötti zugában. És eszembe jutott, hogy mintha éppen Olga Rudge szervezte volna a legelső Vivaldi settimana-t (8.) ebben a városban, méghozzá úgy esett, hogy a II. világháború kitörése előtt néhány nappal. Polignac grófnő palotájában rendezték a koncerteket, mint elmesélték nekem, Miss Rudge hegedült. Ahogy haladt előre a darabban, a szeme sarkából észrevette, hogy egy úr lépett be a szalonba és megállt az ajtóban, mert már nem akadt szabad hely. Hosszú darabot játszottak, és egy bizonyos ponton nyugtalanság fogta el, mert hamarosan lapoznia kellett a kottában anélkül, hogy félbehagyta volna a játékot. A szeme sarkából látta, hogy a későn jött hallgató megindul, de hamarosan eltűnt a látóteréből. Ahogy a kritikus pont közeledett, egyre idegesebb lett. Aztán abban a pillanatban, amikor lapoznia kellett volna, egy kéz nyúlt ki a baloldalán a kottaállvány felé és lassan átfordította a lapot. Miss Rudge folytatta a hegedűjátékot, és amikor túl volt a nehéz részen, felnézett és balra fordult, hogy kifejezze a háláját. „Hát így történt – mesélte Olga Rudge az ismerősömnek –, az első találkozásom Sztravinszkijjal.”
---
1 Susan Sontag (1933-2004) –amerikai írónő és esszéista, Brodszkij jó barátja.
2 Olga Rudge amerikai zongorista, életet nagy részét Olaszországban töltötte. 1924-ben ismerkedett meg Ezra Pounddal, Rapalloban, 1925-ben leánya született tőle.
3 Ezra Pound (1885-1972) az amerikai modern költészet egyik első alkotója és teoretikusa. Olaszországi évei alatt együttműködött Mussolinival, ezért háborús bűnösként felelősségre vonták Amerikában, ahol beszámíthatatlannak nyilvánították, majd a Szent Erzsébet ideggyógyintézetbe zárták. 1958-ban Velencébe költözött és ott is halt meg.
4 Henry Gaudier-Brzeska szobrászról Brodszkij így nyilatkozott interjúkönyvében: „Ha nem halt volna meg fiatalon, lett volna még egy csodálatos fasiszta emlékmű-szobrászunk.”
5 Szójáték, híres régi hanglemezgyár márkaneve a „His Master’s Voice” (a.m. „a gazdája hangja”, itt nőnemben), amelyen gramofont hallgató kutya színes képe forgott középen.
6 Tokyo Rose a II. világháború idején valótlan haditudósításokkal demoralizálta az amerikai csapatokat egy jó zenét sugárzó rádióadón. Egy Iva Togura nevű nővel azonosították, akit 10 évre ítéltek el, majd szabadon engedtek.
7 Vivaldi pap volt pályája kezdetén.
8 Ünnepi hét, fesztivál.
