Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Hetényi Zsuzsa
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 128 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-00-8
Témakör: Szépirodalom

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
Velence vízjele

Egy város felemelkedése és süllyedése. Velence mítoszai

Könyvhét
2009-02

„S egyszerre... fenn!... a menny gyulad ki kék világu
                                      és négyfelől a nagy szigetváros kitágul,
                                      mely ég és víz között gyémántos fényben áll”

                                      Babits Mihály: San Giorgio Maggiore

 

 

E páratlan történelmű és földrajzi helyzetű város, mely kezdetben önálló állam volt, s csak a napóleoni hódítással veszített el függetlenségét, mára egy veszélyeztetett, lenyűgöző zárvány lett a turistaáradat ostromában.

         Ha „csupán” könyvekben indulnánk velencei utazásra – mert az sem kis kaland, mint rögtön kiderül a kínálatból – célszerű John Keahey segítségével kezdeni a város múltbéli és jelenlegi helyzetének megismerését. A Velence a tenger ellen című kötetében (General Press Kiadó) a díjnyertes amerikai újságíró a kezdet kezdetétől napjainkig tekinti át Velence földrajzi, geopolitikai, történelmi helyzetét. A könyv elejére elhelyezett kronológiai összefoglalás a földtörténet egymillió éves helyzetétől 2001-ig veszi sorra nagy léptékben, mi is történt az Adriai-tenger által létrehozott öbölben, ami a kezdetekben majdnem Torinóig ért. A mára elháríthatatlanná vált nagy kérdés, hogy elnyeli-e várost minden kincsével együtt az Adriai-tenger, a tudósok és a politikusok összefogását követeli válaszul. Ezerhatszáz évvel ezelőtt, a város alapításakor a tenger szintje öt méterrel volt alacsonyabb a mainál. Az 1966-os árvízig senkiben nem vetődött fel, hogy Velence nem lesz „örök életű”, ahogy Keahey fogalmaz. Azóta a várost egyre pusztítóbb méretekben és nagyobb gyakorisággal árasztja el a tenger: az „aqua alta”, a magas víz a város szörnye, amelyet le kell győzni a tartós fennmaradáshoz. Az utóbbi években több terv is született a helyzet stabilizálására, melyek közül a nagy viharokat kavart mozgókapus megoldást máig viták övezik. Ám az ellenzők és támogatók táborát is meglepte 2001-ben a „Róma jóváhagyja a velencei gát tervét” újsághír, mely John Keahey szerint sajnos nem több, mint újabb líramilliárdok ígérgetése a kormány részéről egy soha meg nem valósuló tervre. (Megjegyzés: a könyv kézirata 2002-ben zárult, azóta életbe lépett az ún. MOSE-terv megvalósítása. Hogy a projekt valóban mózesi csodára lesz-e képes, még nem tudni, addig mindenesetre fel kell húznunk a turisták számára kínált gumicsizmákat, ha nem csak képzeletbeli velencei sétára indulunk.)

         Az „aqua alta” az eredeti címe a magyar nyelven Végzetes áradás címmel megjelenő új Geopen-kriminek, és ha Geopen, Velence és krimi, akkor természetesen: Brunetti felügyelő. Akik számára ez az összefüggés nem ilyen egyértelmű, és még nem tartoznak a Brunetti-rajongók táborába, kezdhetik az ismerkedést akár ezzel a legújabb opusszal is: a megnyerő nyomozón ezúttal sem foghatnak ki a rejtélyek. A Velencében élő amerikai írónő a Gyilkosság receptre és a Méregpohár az operában című detektívtörténetei után újfent a vizek városában bogozza össze a szálakat, ezúttal a kevéssé ismert téli Velencében. Az ismert operaénekesnő lakásán összeverik Brunetti egy művészettörténész barátját, ám az indíték egyelőre rejtély. A várost elárasztó víz szintjével együtt a rejtélyek száma is folyamatosan növekszik, s marad a feszült várakozás, hogy a tavasz közeledtével a nyomasztó kérdések is tisztázódjanak. Donna Leon úgy szövi bele a velencei városi élet mindannapjainak látványát a történeteibe, hogy igazi lokálpatrióta krimiszerzőként, jófajta, ízes itália adomák és városi legendák lelkes mesélőjeként szeretheti meg olvasója. Valahogy így: „A Rialto híd lábánál Brunetti balra fordult, és a fedett átjáró alatt átkelve a Goldoni szobor jobb oldalán kötött ki, majd innen ment tovább a Campo SS. Giovanni e Paolo, vagyis Brett lakása felé. (…) Az otthona elé nem állítottak őrt, mert egy egyenruhás rendőr nem álldogálhatott úgy Velence egyik szűk calléjában, hogy az arra járók meg ne kérdezzék tőle, mit keres ott, és nem létezett olyan velencei lakos a környéken, aki egy fél óránál tovább bírta volna anélkül, hogy ne értesítse a Questurát fölöttébb gyanús jelenlétéről. Aki sose lakott Velencében, az nagyvárosként emlegette, az ottaniak viszont pontosan tudták, hogy nem más, csak egy álmos vidéki városka, ahol kedvelik a pletykát, az emberek kíváncsisága és korlátoltsága pedig semmiben sem különbözik Calabria vagy Aspromonte bármely más tájának lakosaiétól.”

         Talán nehezen hihető, hogy még a tűz szörnyetege is próbára tette a város ragaszkodását az élethez. Ám Velence mítoszai közül nem hagyható említés nélkül a híres velencei operaház, a Fenice felgyújtása 1996-ban. John Berendt, a tényfeltáró irodalom egy jeles művelője Velence hulló angyalai című kötetében (Palatinus Kiadó) indult a sajnos valóságos bűntény nyomába, melynek során csak a jószerencsének volt köszönhető, hogy nem égett le a fél város. A szerző jókora adat- és személyi apparátust mozgósítva lát a hiteles történet körülményeinek reprodukálásához, eközben szinte észrevétlen bejárjuk Velence minden zeg-zugát, a filmszerűen pergő események, a rendkívül erős vizualitás következtében szinte a szemünk előtt játszódnak az események. Berendt egyszerre írt regényt, krimit, kultúrtörténeti kalauzt és dokumentumtárat, amelyben felvonultat számos klasszikus és kortárs művészt, mestert, főnemest, celebritást; betekintést enged olyan kultúrtörténeti érdekességekbe, amelyekkel az életrajzok, az irodalom-, zene- és művészettörténet csak kevéssé vagy egyáltalán nem foglalkozik, kezdve a naplóbejegyzésektől Robert Browning utolsó napjairól Woody Allen látogatásán át Ezra Pound velencei napjaiig, aki társával, Olga Rudge-dzsal ötven évig élt itt a „Titkos Fészekben”. De olvashatunk beszámolót a vagyonos réteg egykori szokásairól Patricia Curtistől, aki a Palazzo Barbarót tulajdonló Curtis-család negyedik generációs tagja. Berendt könyve egy forgatagos és izgalmas kavalkád, ha tetszik: velencei karnevál, amelyben a jó történeteknek megfelelően senki nem az, aminek első pillantásra látszik.  

         Míg Berendt hősei egytől egyig valóságos személyek (a kötet végén egyébként személy- és helynévlexikon könnyíti az olvasást, valamint az olasz kifejezések tára), addig Sarah Dunant ismert regénye, A kurtizán és a törpe a félfikciós történelmi-szórakoztató irodalom eszközeivel utaztatja olvasóját a korabeli Velencébe, magyarul az Athenaeum Kiadó jóvoltából. A főhősnő, Fiammetta, a „becsületes kurtizán”, és segítőtársa, a törpe Bucinó a tizenhatodik századi, fénye, ereje és romlottsága teljében virágzó Velence lakosai lesznek, miután Rómát 1527-ben megtámadó spanyolok vérengzése elől ide menekülnek vagyonukat mentve. E furcsa páros ügyességével, eszességével, talpraesettségével és nem utolsó sorban Fiametta lenyűgöző vonzerejével sok bajból kilábal, ámde romlottságukban akadnak konkurensek is, akikkel alaposan meggyűlik a bajuk. A krimiírónő egy előző kötetében már alapos előtanulmányokat folytatott a reneszánsz Itáliáról, s utószava szerint ebben a regényben is igyekezett minden tényt a legpontosabb és legfrissebb kutatások alapján beépíteni történetébe, amelyeknek köszönhetően a Berendt-könyvhöz hasonlóan csakugyan érdekes adalékokkal szolgál olvasóinak. Például az erotika és a pornográfia korabeli történetéhez, amelyek sokkal szorosabban hozzátartoztak a reneszánsz Velence mindennapjaihoz, mint arról a történelemkönyvek beszámolnának. Túl azon a divatos áramlaton, amely a kultúrtörténeti szórakoztatás megannyi besztszellerét dobta már piacra, A kurtizán és törpét számos egyedi érték teszi élvezetes olvasmánnyá. Nyelve, amely magyarul is kiválóan poentírozva, pompásan tarka stíluspalettából merítve, itt-ott bravúros szófűzésekkel, sokszor frivol és vulgáris játékkal szólal meg – Sóvágó Katalin munkája a fordítás – a legjobb olasz szépirodalmi hagyományokat idézi fel az olvasóban. Úgy ötvözi a reneszánsz csavargóregények, a történelmi regény, a commedia dell’arte és a modern regény elemeit, hogy többrétűen tartalmas és szórakoztató regényt kerekít belőle.

         A regény idejéből közel háromszáz évet előreugorva már magyar szemmel megfigyelt, magyar nyelven lejegyzett élménybeszámolót is olvashatunk Velencéről. Ez a kis kuriózum Tót-Váradi Kászonyi András tollából született, és most a Scolar Kiadó valamint Bárándy Gergely gyűjtőmunkája jóvoltából egy fakszimile kiadásban megismerheti az olvasó. „A Magyarországról tett velencei utazás külön érdekessége, hogy a szerző az 1100 éves múltra visszatekintő Velencei Köztársaság bukása előtt két évvel járt az államban, így Tót-Váradi Kászonyi András egyike azon kevés magyar útikönyvírónak, aki szemtanúja volt Velence állami létének, és nem csupán a Habsburg Birodalom vagy Olaszország egyik településeként ismerte meg a »lagúnák városát«” – olvashatjuk a Bevezetőben. Innen kiderül néhány adalék a szerzőről is, akinek életútját ugyan nem ismerjük, de korabeli utalásokból, illetve saját útibeszámolójából kikövetkeztethető társadalmi helyzete (nagyjából állami középvezető), ízlése (konzervatív), és irodalmi vénája (bocsássuk meg a hiányát, hiszen nem író, és nagyon is érdekes művel szolgál a mai olvasónak).

A kötet első felében a fakszimile kiadás – mely nyomtattatott „Pozsonyban és Pesten, Füsküti Landerer Mihály költségével és bötüivel, 1797” gyönyörködteti a könyvészeti szépségekre fogékony olvasó szemét, a második felében a mai helyesírással könnyített, szerkesztett, gazdagon jegyzetelt, helynévmutatóval ellátott mű található. Az élményt korabeli metszetek teszik teljessé: a grafikákon megcsodálható sok más mellett a Bucintoro, a dózse ünnepi díszgályája és kísérete, egy Szent Márk téri karnevál, a Regata, az Óratorony…

         Ha emlékezetesen akarunk búcsúzni Velencétől, egy modern klasszikussal méltóképp befejezhető az olvasói séta. Joszif Alekszandrovics Brodszkij, az 1996-ban elhunyt Nobel-díjas orosz költő Velence vízjele című kötetében húsz, Velencében töltött telének lírai szimfóniáját komponálta meg, melyet a Typotex Kiadó adott közre Hetényi Zsuzsa szép fordításában. Brodszkij nyelvének atmoszférateremtő erejét csak megsokszorozza a város mitikus szépsége, a szépség mítosza: a fejekben szüntelen napsütést idéző tengeri ékszerdoboz ráadásul most téli arcával fordul szemlélője felé. Brodszkij Robert Morgannak ajánlotta e művét: az amerikai festő a költő barátja volt, és hazájában három éve megjelent egy Morgan fotóival illusztrált, kézzel merített papírra nyomott kiadás ötven példányban. A jelen kiadás lábjegyzetéből kiderül, hogy egy példány ötezer dollárba került. A magyar olvasónak szerencsére nem kell ilyen árral szembesülni, és mindenképp érdemes hozzájutni a kis kötetecskéhez, mert Brodszkijjal Velencébe repülni életre szóló élmény. A költő szinte minden érzékszervünkre egyszerre hat, nyelve teremtő erejű, miközben egyszerre mártóztat meg az olasz és az orosz kultúrában, amelyek benne a mégoly nagy távolság ellenére is eggyé szövődnek. „Szeles éj volt, s még mielőtt retinám bármit is regisztrált volna, mérhetetlen boldogság öntött el, orrlyukaimat megtöltötte az, ami számomra mindig ennek szinonimája volt, a fagyos hínár illata. Mások számára ezt jelenti a frissen kaszált fű vagy a széna, megint másoknak a karácsonyfa és a mandarin illata. Nekem a fagyos hínár jelenti ezt, részben már magának a szónak a festői hangzása miatt (oroszul a hínár az a gyönyörű szó, hogy vódoroszli), részben pedig a jelentésében rejlő apró össze nem illőség, a víz mélyében zajló rejtett dráma miatt.”

         Velence, a víz drámája remélhetőleg még sokáig nyűgözi le történetével nézőit, és nem gördül le idő előtt a függöny.

Laik Eszter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK