„Nagymama és nagypapa. Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő.” Nem sokkal korábban olvastam a Hiányod maga a sötétséget, amely olyannyira magával ragadott, hogy egy percig sem volt kérdéses, hogy így az év végén sort kerítsek-e az idei másik friss megjelenésű Stefanssonra . A meglehetősen terjedelmes izlandi sagához képest ez a kis kötet kevésbé fajsúlyos, ugyanakkor nagyon szerethető alkotás, amely visszarepít bennünket a mindenre kíváncsi gyermekkor világába.
A Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című könyv előtt a Csillagok sercegését olvastam. Annyira jól esett olvasni és annyira magába szippantott a történet, hogy nehéz volt a való világba visszatérni. A történet vége lehangoló ürességet hagyott bennem, bármeddig tudtam volna olvasni a tömbházakről, ólomkatonákról, mostohákról és fókauszonyról. A Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című kötet pedig megadta azt a kontinuitást, amire vágytam. Már a legelső oldalak óriási meglepetést tartogattak számomra.
Jón Kalman Stefánsson az egyik legnépszerűbb külföldi szerző mifelénk - de vajon készen volt-e már 2001-ben is, mikor magyarra most lefordított felnövésregényét írta? Annus Ildikó kritikája. Az 1970-es években járunk, és a tízéves izlandi kisfiú nagy utazásra készül: repülőre száll, hogy Norvégiában élő nagyszüleit meglátogassa, és náluk töltse a hosszú, végtelennek ígérkező nyarat. Nagy dolog ám ez: ekkoriban csak az igazán fontos izlandiaknak adatik meg egy efféle utazás lehetősége.
Többször írtam már, hogy egy jó ideje tudatosan vadászom az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett könyveket, mivel remek lehetőség arra, hogy az általános trendtől eltérő, hazánkban kevésbé ismert szerzők műveivel ismerkedjek meg. Nemrégiben így találtam rá a portugál Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele című kisregényére és a szlovén Anja Mugerli: A méhcsalád című novelláskötetére is.
Immáron sokadjára vagyok kénytelen megállapítani, hogy az Európai Unió Irodalmi Díja lehet, hogy nem az elismert írók korszakos remekműveit jutalmazza, de rendszerint mégis felhívja egy-egy olyan szerzőre a figyelmet, aki nagy valószínűséggel e kitüntetés nélkül nem jelenne meg – jelen esetben magyar – fordításban. „Régebben úgy gondoltam, apa egy mamutfenyő. A legnagyobb a világon. Mint a Hyperion, ami majdnem száztizenhat méter. Csakhogy apa Madla halála után kezdett belesüppedni a földbe. Kérge elszürkült, ágai legörbültek, és apát már nem nevezhetem el egyik fáról sem, amit az atlaszokban találtam.
Az erdő örök időktől itt áll, és bár sokat változott, ha kicsit megkaparod a talaj felső rétegét, még most is megtalálod első lakóinak lábnyomát. Anja Mugerli Nem emlékszem, hogy olvastam-e már szlovén szerzőtől, de olyan szlovén szerzőtől szerintem biztosan nem, akinek a novelláskötete az Európai Unió Irodalmi Díjával lett kitüntetve. A borítón egy méhkaptárból figyelünk egy családot, aki erdei közegben, a vízben áll. Sejtelmes látomás. Nagy érdeklődéssel lapoztam fel Anja Mugerli könyvét, A méhcsaládot.
Felcsillant a szemem, amikor megláttam ezt a kötetet a @Typotex_Kiadó újdonságai között. Egyrészt nagyon kedvelem az Európai Unió Irodalmi Díját elnyert köteteket, másrészt pedig szerintem még soha nem olvastam szlovén szerzőtől. Ez utóbbi állításom, mint ahogy később utánanéztem nem teljesen fedi a valóságot, ugyanis még egy másik évezredben, gyerekként olvastam Branko Hofman: Ringo Star című könyvét, melynek szerzője történetesen szlovén, bár akkoriban még jugoszlávként aposztrofálták.
Ez az a könyv, ami minket már a borítójával megvett, hiszen csupa olyan dolgot ábrázol, ami már a gyerekkorunkat is végigkísérte, és amikhez nagyon is tudunk kötődni. A walkman, amin széthallgattuk A dzsungel könyvét, a VHS-ek, amikre többek között a Micimackót és az ABBA-filmet vetettük fel, hogy bármikor meg tudjuk nézni, és a sor még hosszan folytatható lenne, de a lényeg, hogy már azelőtt beindult a nosztalgia és gyerekkorunk emlékfolyama, hogy beleolvastunk volna a portugál szerző regényébe.
Rendíthetetlenül hiszem, hogy a könyv még mindig tökéletes ajándék. Keresgélni, olyat választani, amiről tudjuk vagy legalábbis reméljük, hogy majd tetszeni fog a másiknak, rálelni egy régóta vágyott példányra, könyvet kapni úgy, hogy tudjuk, azt kifejezetten nekünk keresték, miattunk választották, hihetetlenül jó érzés. Mivel idén a vásárlók még a könyvesboltokban is igyekeznek biztosra menni, és talán kevesebbet kísérleteznek, mint korábban, ebben az ajánlóban olyan műveket találnak majd, amelyeket elsőre talán nem vennének észre, de garantáltan megéri leemelni a polcról.
Sokadik regény ez, amelyben az elbeszélő a gyerekkor felidézésén keresztül végez önvizsgálatot. Frederico Pedreira műve nem újítja meg a műfajt, de úgy tud nyelvileg bánni a témájával – legalábbis Bense Mónika magyar fordításában –, illetve szerkezetet és asszoci- atív hálót építeni, hogy érdekeljen bennünket, megelevenedjen szá- munkra a világa: egy érzékeny kisfiú számára a buborékot nyújtó nagyszülői ház, majd egy zaklatott, magányos fiatal felnőtt idegen- ségélménye és neveltetésével való szembenézése.
