Ha az Esti mesék lázadó lányoknak című „mesekönyvnek” van norvég változata, biztosan szerepel benne BerthaTorgersen és Hanna Brummenæs története. Ők voltak ugyanis az első norvég, női hajótulajdonosok (mármint olyan nők, akik a saját tőkéjükből vásároltak és nem örökölték a hajókat), akik hajótársaságot alapítottak és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Mindez a 20. század legelején történt, kettejük története azonban sokkal korábbra nyúlik vissza. A fülszöveg elolvasása után én valamiért teljesen meg voltam győződve, hogy a két nő egy adott ponton vízre száll, de nem tették.
Sziasztok, a mai bejegyzésben egy igazán menőnek ígérkező norvég életrajzi könyvről fogom mesélni, amelyben az első női hajótulajdonosok történetét látjuk. Hatalmasnak ígérkezik a vállalás, igazán nagy sztorit talált meg Cecilie Enger, de a regény a kalandos élet bemutatásával vagy a nagy történet – a két nő nem csupán az üzleti életben, de az érzelmiben is egymás partnere volt – elmesélésével igazából mintha adós maradna.
„Vénkisasszonyok voltak. Elbeszélések, balladák és családtörténetek szomorú szereplői.” Történelmi keretek közé álmodott északi mese két nőről, akik nem féltek kiállni az álmaikért. Az írónő az Anyám ajándékaiból, illetve a Lélegezzből már ismerős, lassú folyású, halk szavú narratíván keresztül mutatja be Hanna és Bertha élettörténetét.
A gyógyíthatatlan elmebetegség iszonyúan letaglózó, mégis kiugróan hiteles megjelenítése egy köztes tudatállapotokat nem ismerő, tiszta felismeréseket pedig elvétve felcsillantó belső monológ közvetítésében. Ebben a fragmentált, egyre jobban széthulló és a feneketlen mélységet baljósan előrevetítő narrációban a csapongások és megszakítás nélküli ismétlődések uralják az egészséges (nem neurotikus és nem pszichotikus) ember számára csak nehezen követhető mentális folyamatokat.
„(…) lehunyom a szemem, szeretnék feloldódni és lefolyni, megállítani ezt az egész masiniériát, kiszállni magamból, mint egy vonatból, úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha minden rajtam kívül történne, csak nézni szeretnék, csak részvétlen negfigyelő lenni," A történet viszonylag átlagosan kezdődik, amennyiben átlagos az, ha egy fiatal egyetemista lány nyáron egy olyan központba megy önkénteskedni, ahol a feladat testi fogyatékossággal élők gondozása. A központ Franciaországban, Marseille-ben van, neve Bellevue. Bellevue jelentése szép kiálás. Mennyire lehet itt szép kilátásról beszélni?
Közel két és fél évtizednyi olvasói múlt után bátran elmondhatom, hogy leggyakrabban cím alapján választok olvasnivalót. A Bellevue mellett lazán elsétáltam volna a címe alapján. Nem mondott semmit, nem ragadta meg a figyelmemet, és nem is keltette fel az érdeklődésemet. A borító sem csábított olvasásra, de valahogy mégis elolvastam a könyv fülszövegét, és azonnal tudtam, hogy megtaláltam a következő olvasmányomat. A főszereplő egy 19 éves, fiatal egyetemista szlovák lány, Blanka, aki a nyár végére izgalmas kalandot keres és érdekes tapasztalatot szeretne szerezni.
Vállalkozó szellemű hallgató kerestetik – a Bellevue nem szívderítő, cserében nem egyszerű hangoskönyv. Érzékenyítő szerepe viszont jócskán akad: még ha egy zavart elbeszélő nézőpontján keresztül is, de olyat mutat meg, amit csak távolabbról ismerünk. Elmeroggyant? Kripli? Nyálcsorgató nyomorék? Szép szavak. Még jó, hogy nem a mieink. Ugye? Leginkább figyelmeztető feliratokkal teleaggatott, romos bérházra emlékeztet Ivana Dobrakovová Blanka nevű főszereplőjének az elméje, jobb és rosszabb állapotú szegletekkel, ám közel az összeomláshoz.
A tavalyi Margó vendége volt Kari Hotakainen, és a kevés beszélgetések közül, amikre el tudtam menni, ez volt az egyik, amit végighallgattam. Nehéz dolga volt Csepelyi Adrienn-nek az íróval, de cinikus humorát, rövid válaszait nagyon jól kezelte, és elég jó kis beszélgetés kerekedett az egészből. Már akkor felcsigázott a könyv, de csak most értem a végére. A történet elbeszélője egy fiatal nő, akit 5 éves kora óta nevelőszülők neveltek, és 18 éves kora óta alig van kapcsolata velük. Hogy min mehetett keresztül az élete során, csak sejtéseink lehetnek, amit látunk belőle, nem túl biztató.
”Aki gyerekkorában figyelmet követel, de nem kapja meg, az örökké követelni fogja azt.” Maria ámokfutása. Akár ez is lehetne az alcíme Kari Hotakainen regényének. A tanítvány főhősét, a harmincas éveiben járó Mariát ugyanis egyetlen cél vezérli, a bosszúállás. A nevelőszülőknél nevelkedett lány évtizedeken át tűrte a befogadó családja és a felső-középosztálybeli ismerőseik, barátaik és iskolatársai empatikus segítségnyújtásba csomagolt megvetését és lenézését, mígnem egy nap betelt, vagy inkább túlcsordult a pohár.
"Ebben a világában bizonyos dolgokat rejtély fed, és a kaland fénye ragyogja be." Jón Kalman Stefánsson izlandi írónak különleges írásstílusa van, amit élmény átélni. Aki olvasott már tőle ezt megtapasztalhatta, aki nem, az most ebben a korábbi, 2001-es történetben felfedezheti. Ez egy gyönyörű könyv, jó volt gyerekszemmel felfedezni, megismerni a felnőttek világát. Elmerengő, rácsodálkozó történetei az élet múlandóságát vizuális képekkel tárja fel, miközben szabadjára engedi a gyermeki képzeletet. Ismét egy kis gyöngyszem Izlandról.
