Az anamorfózis mestereként ismert Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, animációs filmes, költő, esszéista az idei Kossuth-díjak átadásáról tudósító egyik-másik napilap szerint egyszerűen „plakáttervező”, más értékelések szerint igazi reneszánsz ember, aki élet és művészet dolgairól a műveket nem műfaji kategóriák, hanem kvalitás szerint mérve gondolkodik. A plakáttervező kifejezés sem lehetne egyébként sértő, hiszen a Tovarisi, konyec! című, a rendszerváltozás első éveiben keletkezett Orosz-plakát alighanem mérföldkő (nem csak) a magyar plakátművészet történetében. De azt is mondhatnánk, hogy – több más, a magyar jelen időről, közügyekről szóló Orosz-plakáttal egyetemben – ez a mű nem csupán arra alkalmas, hogy megmutassa, mit tud alkotója, de arra is, hogy háttérbe szorítsa a hatalmas tudás más elemeit, amelyek Orosz István birtokában vannak.

Meg kell találnunk azt a nézőpontot, amelyből szemlélve a torznak tűnő kép jelentéssel telítődik; s oly mértékben kell elmélyednünk az így körvonalazódó kérdésekben, hogy a mű darabjaiból újra összeállítsuk az idő múlása vagy épp a tudás természetének megváltozása miatt darabokra tört világ részeit. Orosz István, aki a múzeumban úgy ráhajolt a képre, hogy már-már attól tartott, hogy megfeddik a turbános szikh teremőrök, ilyen kísérletre vállalkozik A követ és a fáraó című kötetben. Amely ifj. Hans Holbein 1533-ban festett, a londoni National Galleryben őrzött Követek című festményének elemzésétől elindulva a korszak jeles személyiségeinek és kétes alakjainak, szellemi, társadalmi életének, különböző festői műfajoknak, technikai megoldásoknak a bemutatásán keresztül eljut annak a paradoxonnak a megfogalmazásáig, hogy a művészet talán nem is a megmutatás, hanem éppen az elrejtés eszköze. Hercule Poirot és Miss Marple számára is nehéz lenne időnként követni Orosz István izgalmas nyomozómunkájának fordulatait, az antikvitás és a reformáció közötti időutazásainak és a Londontól New Yorkon át a közép-franciaországi kisvárosig, Polisyig vezető kalandozásainak irányváltásait. De a következtetések hallatán, amelyet a Dinteville család mára romossá vált kastélyában, talán épp a kép egyik főszereplőjének, Jean de Dinteville-nek a hamvait őrző kápolnában mondana el nekik, alighanem kissé megalázva hajtanának előtte fejet. Kiderül, „valójába” kik is Holbein kettős portréjának szereplői, milyen különös kapcsolat szövődhetett az ifjú Jean Dinteville és Georges de Selve, Lavaur ifjú püspöke között, hogyan élte meg meghurcoltatását, majd hogyan nyerte vissza méltóságát a Dinteville család, amelynek kastélyában a Követek című alkotás függött – hosszú ideig kettévágva, hogy a barátság ténye a külvilág számára rejtve maradjon –, párdarabjával, a család rehabilitációját jelképező Mózes és Áron a fáraó előtt című, ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őrzött képpel együtt. Nem folytatom. Csak még egy kérdés, amely a könyv címe kapcsán nyilván már az első pillanatban felötlik az olvasóban: ki a követ és ki a fáraó? Nem maradna igazi izgalom, ha elárulnám, de annyi bizonyos, hogy a könyv végére ez is kiderül.