A követ és a fáraó szokatlan könyv. Aki kezébe veszi és elolvassa, azt fogja érezni, hogy ilyen munkával még nem találkozott. Én legalábbis így voltam vele, és minthogy sze­retem, ha egy könyv újat nyújt szá­momra, nagyon tetszett az a mód,

ahogy Orosz István beléptetett, majd körbevezetett az általa vizs­gált és teremtett világban. Az él­vezetes elbeszélői stílusba öntött tudományos gondolatmenetet a szerző rajzos illusztrációi kísérik, az egyes fejezeteket pedig rímekbe szedett összegzések zárják. Nem túlzás azt állítani, hogy virtuóz mó­don — egyáltalán nem zavaróan, sőt roppant szórakoztató olvasmánnyá téve a könyvet — keverednek egy­mással az olyan, néha össze nem il­lőnek tartott műfajok, minta tudo­mányos értekezés, az esszé, a de­tektívtörténet, valamint a szerző személyes múzeumi tapasztalatain alapuló beszámolói vagy franciaor­szági útinaplója és az elhagyatott Dinteville-kastélyban történt láto­gatásáról készült leírás.

Orosz Istvánt mint grafikusmű­vészt régóta foglalkoztatják az olyan képi szemfényvesztések, torzítások, amelyeknek — M. C. Escher nyom­dokain haladva — ő is egyik modern kori tolmácsolója. Egy ilyen ún. ana­morfózis fedezhető fel ifjabb Hans Holbein 1533-ban készült — ma a londoni National Gallery termeinek egyikében függő — Követek című festményén is: egy szembenézetből szélsőséges torzulásban látható tárgy, amit ha a befogadó megfele­lő szögből, azaz nem a szokásos, frontális nézetből vizsgál, egy ko­ponya képét kapja. A kiindulópont valóban Holbein emblematikus és rengeteg interpretációt szülő fest­ménye, valamint ez a képsíkot kü­lönös módon átszelő amorf forma, de hamarosan az egész kép, a két kö­vet, és a köztük elhelyezett polcon megfigyelhető szimbolikus tárgyak is vizsgálat alá kerülnek.

Így történik az, hogy az első har­minc oldal után már jócskán VIII. Henrik Angliájának világában já­runk, ahová a Holbein-képen meg­festett két francia férfi, Jean de Dinteville, I. Ferenc francia király követe és Georges de Selve, Lavaur fiatal püspöke annak idején megérkezett. Hamarosan kiismerhetjük ma­gunkat az udvari intrikák szövevé­nyes útvesztőiben, a korszak nem ke­vésbé bonyodalmas nemzetközi politikai viszonyaiban, és egy német festő londoni életének nehézségeit is tapasztaljuk. Foko­zatosan egyre mélyebb rétegeit is­merhetjük meg a koraújkori ember világról alkotott képének, annak a mára titkosnak tűnő, de inkább csak elfeledett tudásnak, ami min­den egyes korszak sajátja, és amire a történettudomány napjainkban a mentalitás szót használja. Ennek a mentalitásnak része a századok­kal korábban élt ember életről és halálról való gondolkodása, amely filozófia a 16. századi festmények egy részén, így a Követeken is kü­lönféle szimbolikus tárgyakon ke­resztül került kódolásra: a kvad­ráns, a poliéder, az ég- és föld­gömb, a lant és a biblia együttes ábrázolása és elhelyezésük rendje sem véletlen tehát Hans Holbein festményén.

Csak ezek után lép színre a cím másik szereplője, a fáraó. A könyv­ben ugyanis hangsúlyos szerep jut egy másik, korábban szintén Hol­beinnek, ma már azonban csak egy ismeretlen követő­jének tulajdonított festménynek, a New York-i Met­ropolitai Museum Mózes és Áron a fá­raó előtt című képé­nek, amelynek meg­rendelője a Követek egyik fő alakja, Jean de Dinteville volt, akinek egészalakos portréja most Mózesként újra feltűnik. Miután a mai bulvárlapok hasábjaira kínálko­zó információk derülnek ki a Din­teville család tagjairól, azt is meg­tudhatjuk, miért volt szükség egy újabb kép bevonására az előző ér­telmezéséhez, és a széttartani látszó szálak végül bravúros módon fut­nak össze.