Ha valaki véletlenül lapoz bele ebbe a szépséges és nagyszerű könyvbe, akkor könnyen lehet, hogy néhány perc múlva így kiált fel: „Ilyen állat nincs!” Eddig nem is volt. A sokoldalú grafikus és rajzfilmrendező (akinek már verseskötetét is dicsértük a Vademecumban), most egy olyan könyvet adott ki, amelyet négy különböző szellemi terület közös részén hozott létre: részben tudomány, részben fikció, részben poézis, részben grafika. Mint igazi tudományos könyvben lábjegyzetek is vannak, összese 208 darab. Nem kétséges, hogy a művész évtizedek óta töpreng kedvenc festményének problémáin. Ez a kép, amelyet 1533-ban festett Ifjabb Hans Holbein, az utóbbi száz évben a „Követek” címet viseli, a londoni Nemzeti Galéria nagy kincse, reprodukciója a bal könyvfül mellett rejtőzik. Orosz István keze nyomát száz közül is könnyű felismerni, de e könyv mintegy száz ábrájához új, személyes, firkás stílust fejlesztett ki. Ezek nézegetése azonnali örömöt okoz. Ezért a javallt módszer: először végiglapozás, aztán figyelmes olvasás az ábrákkal együtt, majd a lábjegyzetek végigolvasása. És ne feledkezzünk el az Appendixről sem, amely Shakespeare azon alkotásait veszi szemügyre, amelyben a perspective szó szerepel. És itt a szerző Shakespeare-szonett-fordítóként is fellép…

Izgalmas és nehezen letehető könyvről van szó, amely két embernek (két követnek) a nyomába ered. A szerző nem nyugodott addig, amíg rá nem jött, hogy miért festették meg ezt a képet, ki mindenki segédkezett benne, és mi fűzi egy másik, hasonló méretű, a New York-i Metropolitan Museumban őrzött képhez, amelyet felirata ellenére nem Holbein festett. Bár a londoni kép bal oldali figurája, Jean de Dinteville azon is szerepel, és a bal felső sarokba Holbein is oda van festve, bizonyosan nem ő festette a „Mózes és Áron a fáraó előtt” című tablót. De egyáltalán miért festették meg? A könyv alaposan elmélyed Holbein életében, az uralkodó VIII. Henrik művészettel kapcsolatos viselt dolgaiban, és mindezt a perspektívát, mint korszakfordító találmányt soha szem elől nem tévesztve teszi.

A könyv alapszövete az élvezetes kultúrhistória, amely azonban szándékoltan személyes: ki-kikandikál a szerző személye, amint csúszik-mászik a National Gallery padlóján, hogy megfelelő szögből láthassa az anamorfikus koponyát, és lassan hozzászokunk ahhoz, hogy minden fejezet végén egy vers van, amely hol a szerző, hol a különböző szereplők lelkéből szól.

Amikor azt hisszük, már nem érhet minket meglepetés, a 123. oldalon egy az eddigiekhez tökéletesen illeszkedő novellisztikus betét kezdődik, amely egy franciaországi helyszíni szemlével indul és egy időutazásba torkollik. Ez a szál egészen a könyv végéig ér – közben a szerző rátér a másik kép taglalására. Mert az is kell ahhoz, hogy a felfedezését megtegye. Valami egészen konkrét dolgot állapít meg, valami olyasmit, amihez kétség nemigen fér. És a két kép eredeti elhelyezésére is igen valószínű olvasattal áll elő. Mintegy mellékesen megemlíti, hogy 2008-ban az ő művei is szerepeltek a National Gallery „Renaissance Faces” című kiállításán, amikoris a Követeket elmozdították állandó helyéről. Akkor megtehették volna, hogy kipróbálják hipotézisét. De ez elmaradt.

Bárcsak megjelenhetne ez a különleges könyv angolul is! Akkor talán a National Gallery urai is lépnének…

Csakhogy fitogtassuk az alapos olvasást, szóvá teszünk egy apró, a lényeget nem érintő tévedést: a Tudor ház I. Erzsébettel bizony kihalt, így a jelenlegi királynő már egy másik házhoz tartozik…

(Typotex Kiadó, 2011, 208 o., tervezte Nádai Ferenc, ára 3900 Ft. A művész teljes életművéről, jövő héten nyíló retrospektív kiállításáról sok képes/filmes információ: www.utisz-utisz.blogspot.com)