Azt reméltem, jövőre a harmincéves Typotex Kiadó ünnepsége kapcsán emlegethetem majd ismét itt a Könyvhétben Zsuzsát, mint tettük azt 2014-ben a 25 éves évforduló alkalmából. Nem érte meg a harmincadikat. Úgy hagyta viszont itt művét és műhelyét, hogy az továbbépülhessen az ő munkáját folytatva, és megőrizhesse a fényét, az ő kézjegyét magán viselve.

Zsuzsa gondoskodott arról, hogy a tudása átadódjék, és egyébként is: rendkívüli érzéke volt ahhoz, hogy rendkívüli emberekkel vegye körül magát. Elsősorban a munkatársaira gondolok, arra a hosszú évek óta állandó csapatra, akik az érzékeny intelligenciának és a figyelmes kollegialitásnak valami felemelően pezsdítő elegyét alkotják. Másodsorban pedig a szerzői és fordítói gárdára, amelynek tagjait Zsuzsa a szakmai-emberi minőségük alapján, kiadóvezetői „szimata” és páratlan ízlése segítségével gyűjtötte a Typotex köré. Harmadsorban pedig arra a holdudvarra, akiket oly sokszor szólítottak meg körleveleikben a „Typotex szívéhez közelállóknak” – olvasók, barátok, külsős munkatársak, segítők, egy (a legjobb értelemben) „elitklub” tagjai. Ha van jófajta elitizmus – nem a másokat kizáró, hanem az értőket tárt kapukkal hívogató –, azt tanulhattuk meg Zsuzsától. Hogy ha csak egy cseppnyit is engedünk a minőségből, olyan engedményt teszünk, amely a rosszat növeli a világban. Magát is hevesen korholta, ha voltak kisebb tévedései, de mindig tovább tudott lépni. Megtanított bennünket is tanulni a hibákból – mint igazi matematikus, tudta, hogy nincsenek kárhozatos tévedések, csak próbálkozások, amelyek közelebb visznek a jó megoldáshoz.

De a matematikán túl mindenben el tudott merülni, amiben meglátta a nagyszerűséget. A festészetben, az informatikában, a természet- és társadalomtudományokban, a filozófiában, a zenében, az irodalomban, a színházban… hosszan sorolhatnám. A tudományok és a művészet egységében hitt, rajongott a nagy koponyákért, a szokatlan szempontokat érvényesítő, eredeti, egyéni gondolkodásmódokért és alkotásokért. Ilyen emberek társaságát kereste, és a lábuk alá gördítette a szőnyeget, hogy azon lépjenek a közönség elé.

Egyfajta „esztétikai nyugtalanság” fűtötte: beszélgetéseink visszatérő témája volt, vajon miért mindig a csúfság győz a világban a szépség felett. Talán tanár múltja is közrejátszott abban, hogy hitt a szép taníthatóságában, legyen szó matematikáról vagy zenéről vagy bármi másról.

Tevékenységei köre egyre gazdagodott pályája során: a tanítás után a Műszaki Könyvkiadó szerkesztője, majd az Országos Pedagógiai Intézet módszertani kutatója lett, nem sokkal ezután meghonosította és egy fiatal szakembercsapattal lefordította a TeX szedőprogramot (ez szerepel a kiadó nevében is), majd az Akadémiai Kiadónál ki is adta a szakkönyvet. Részben az Akadémiai Kiadóból, részben a Matematikai Kutatóintézetből „állt össze” a Typotex, amely egészen új utat nyitott a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadásban. A Votisky név fogalom lett a könyvszakmában, Zsuzsa ugyanis számos úttörő kezdeményezés kitalálója, megvalósítója volt. Létrehozta a Books in Print nevű adatbázist, amely a forgalomban lévő könyvek teljes listáját tartalmazta; elsők között vágott bele az e-könyvek hazai kiadásába, az ehhez szükséges programot más kiadók számára is hozzáférhetővé tette; megálmodta a Bábelmátrix projektet, azon belül a Bábel Web Antológiát, ahol a világirodalom válogatott alkotásai olvashatók eredeti nyelven és magyarul; szabadegyetemmel felérő estsorozatokat indított, ahol művészettörténetet, zeneesztétikát, tudományt hallgathattak a résztvevők. S ami talán a legfontosabb: kitartóan harcolt az áldatlan helyzetben lévő magyarországi tudományos könyvkiadás megmaradásáért, támogatásáért, felíveléséért. Ez volt az élete, na és persze a családja: a gyerekei, az unokái, akiket nem a munkatársaitól-barátaitól elkülönítve, valamely titkos „magánélet” részeként kezelt – ők hozzátartoztak, s ezáltal hozzánk is, együtt voltak egyek, s így velünk is.

Nem tudom elhallgatni a személyes fájdalmat, amit az elvesztése jelent. A barátsága életem legnagyobb ajándékai közé tartozik. S a barátság ünnepnapjai: a tiszakürti parasztházban (amit szintén jó érzékkel szemelt ki sok-sok évvel ezelőtt) töltött nyári napok a közös barátokkal, a könnyfakasztó-térdcsapkodó nevetések, a séták a napraforgómezőben, a tervezgetés a régi malom műteremmé alakításáról, az éjszakába nyúló Scrabble-partik, és legfőképp a folyóparton töltött órák a végtelen nyugalomban, hosszú hallgatásokkal, egymás mellett ülve a fűben, a víz sodrását figyelve. „Ez jó – törte meg ilyenkor néha a csendet a nyárfák zizegésében –, ez pótolhatatlan.” S aztán hallgattunk tovább, csak a gondolataink beszélgettek. Ez volt az ő megtalált nyugalma, a feltöltekezés helye és ideje.

Nem tudom, mit gondolt a halál utánról. Valószínűleg ő is úgy lehetett vele, bensőségesebb titok ez annál, hogy fennen hirdessük. Egyszer azt mondta: metafizika nélkül nincs értelme az életnek. Ebbe kapaszkodva reménykedem, talán olyan most neki, mint a Tisza-parti üldögélések idején abban a végtelen nyugalomban, a víz lassú folyását figyelve az örökkévalóság ege alatt. Ha immár a túlparton ül is, és nem jöhet vissza ideátra, hozzánk, azt remélem, a gondolataink, mindannyiunk gondolatai továbbra is beszélgethetnek vele, és ezt senki, semmi nem veheti el tőlünk.