2007. április 13.
Kissé rendhagyó módon bocsátjuk Önök elé ezt a köszöntőt, mely inkább Umberto Eco-ra vonatkozik, mint a Typotex kiadóra, de mi ebből önnön - határozottan indirekt - dicséretünket is kihalljuk, azaz, Esterházy -
ismervén az általa használt nyelvezet zegét-zugát, labirintusát, sok egyéb
mellett - Eco kapcsán egyrészt a Hofstadter-féle Gödel Escher Bach-ot említi, és mi nem
tudunk megfeledkezni arról, hogy ennek megmagyarítása és közönség elé tárása a
mi munkánk, ahogy arról sem, ahogy Budapest világváros mércéjét egyrészt Eco,
másrészt Jacques Roubeaud nevével jelzi, aki - kiáltunk fel örömtől duzzadó kebellel - szintén a mi
szerzőnk. Talán mégis úgy tűnik, hogy helyünk van Európában az európai
könyvpiacon…
A laudáció szövegében kiemeltük a ránk vonatkozó
bekezdéseket.
Olvassanak rólunk - azután tőlünk... :-)
Európaiak közt egy európai
Nem, kezdhetnők nagy igenlésünket evvel a szóval, a nemmel, a Joyce-regény
farkának az ellentettjével, e túlzottan kacifántos, hogy ne mondjam, vidékies
módon jelezve, hogy magunk is olvasók volnánk, nem, nem így kéne kezdeni ezt a
laudációt, nem mintha baj lenne belőle, hisz hogyan is lehetne baj, még csak
baj se lenne, pedig valaminek azért lennie kéne, de hát nem tudok ellenállni a
gyors kísértésnek, hogy ki ne kotyogjam, jóllehet hallgatni kéne, mint a sír,
arról már nem is beszélve, hogy az ünnepeltnek egyszer már, és milyen
nehézkesen!, el is mondtam, és már akkor sem gutírozta nagyon, kutyánk neve
Umberto. (Nem kéne ezt most olaszra fordítani. Az előző mondatot persze igen.
Illetve, ami az előbb volt az előző, mielőtt leírtuk azt a mondatot, amiről már
nincs szó, mert éppen az előzőről, tudniillik az azt megelőzőről, illetve - és
így tovább, ahogy az önmaga által, még inkább von Haus aus, német az
eredetiben, korlátozott európai ész engedi.)
Ha életemet ezen igazán ünnepi alkalomból egy Umberto Eco-i
koordináta-rendszerben akarnám látni, akkor azt kell mondjam, hogy már hátamban
volt a kés, atyai hátamban Zsozsóka leányom kése (a díjazott szellemében
figyeljünk föl a mondatszerkezetben megbúvó kis Bulgakov-reminiszcenciákra, A
Mester és Margaritából: Annuska már kiöntötte az olajat), amikor 2001 őszén,
nem túlzás, ezredmagammal igyekeztem a hamburgi Rotenturm Chaussén abba az
észak-európai városokra jellemző vörös téglás, természetszerűen protestáns
templomba, amely otthont adott a Baudolino ünnepi könyvbemutatójának. Igazi
dél-amerikai felhőszakadás tette az utat emlékezetessé, a mai nap úgy mondanám,
a kutyámat nem engedtem volna ki ilyen időben, kis, spontán, de a cipőkarimánál
mélyebb folyócskák képződtek a hansastadti utakon, s iramlottak érként az Elba
nevű óceánba. Úgy hiszem, Umberto, ez a kis, meleg, kedves szőrpamacs, ki 2001.
szeptember 11-én látta meg e békés, szép, új világot, de hogy ebből mire kéne
jutnom, nem tudom, ekkor már budapesti lakásom lakója lehetett. Rövidre fogom,
pedig, oh, tudnám hosszúra is!, említettem Zsófia leányom a nemcsak határozott,
hanem egyértelmű, mind emberileg, mind bölcseletileg kellőképpen aládúcolt
atyai tiltás ellenére vett egy kutyát (akiről egyébként az idők során kiderült,
hogy kedves, intelligens, fegyelmezett, szeretetre méltó és szép, ami engem
azonban továbbra is annyira hidegen hagy, hogy fázom). Vagyis fütyültek rám,
megvették, jelzem, nem ócsóért, mondott ebet, s érezvén mégis valamit,
lelkifurdalásnál kevesebbet, semminél többet, mondott ebnek a mondott nevet
adták, mégpedig azon célból, hogy én ettől, az el nem tudom képzelni, honnét
föltételezett hiúságomban megnyugodjam - lényegében tehát attól, ez lehetett a
profetikus zsozsói gondolat, hogy ha majd úgy hozza az a fényes élet, Dés
parafa, és laudációt kell tartanom egy bizonyos tárgykörben, akkor kajánul úgy
kezdhetem, ahogy most kezdtem.
Hát nem tudom. Mintha többe volna a leves, mint a hús. Zsozsó, gaz hajcihő,
ezért még meglakolsz!, sikít föl fáradtan az Elbeszélő én.
De talán ez a névadás mégis több mint gyermeki szeszély, mert így mégiscsak
sikerült értelmet adnom életem egy csődjének, igaz, csupán másfél oldalnyi
értelem, de aki ír, az tudja, minden sor aranyat ér, ha aranyat ér. Arról nem
is beszélve, hogy kutyánk az utcában nagy népszerűséggel bír, engem próbálnak
egyensúlyozni, s ennek nyomán a környéken az egy főre jutó bizonyos olasz
könyvek száma megnőtt. Én azonban nem törtem meg. Ha ránézek az én Umbertómra
(mely nem is az enyém), fölidézhetem a mi Umbertónk által Leibniz drámai
kérdését: Miért van inkább valami, mint semmi. Mindenesetre negatív Thomas
Mann-parafrázisként, nem sétálok vele, nem leszek én Herrje semmiféle Hundnak,
ha Umberto is.
Umberto Eco nagy olvasó (mit mondjak, egy Szörényi László), nagy európai
olvasó, korunk egyik legnagyobbja; erről majd később, mindenesetre bármely
olvasónak, így nekem is szükségszerűen vannak személyes Eco-történetei.
Emlékszem, ahogy 1980-ban egy kis berlini, azóta megszűnt könyvesboltban,
Wilmersdorfban, a Johann Georg utcában, küszködtem a döntéssel, hogy
megvegyem-e életem első nem zsebkönyvét. Addig főleg Suhrkamp-zsebkönyveken
hajóztam az élet rögös tengerén. Hiába
volt végtelen a pecuniális tét, rémlik, 48 márka, nem bírtam A rózsa nevének
ellenállni. Kifordulva a boltból olyan könnyűnek és szabadnak éreztem magam,
hogy azonnal visszakanyarodtam, és avval a lendülettel, legalább ugyanannyiért
megvettem az újdonatúj Hofstadter-könyvet, a Gödel, Escher, Bachot. Ha volnának
ecós képességeim, már rég megírtam volna a két könyv rokonságát taglaló
szösszenetet. Itt hívnám föl a magyar nyelv kevés gyakorlati hasznának
egyikére a figyelmet: nem lévén indoeurópaiak, könnyen ellen tudunk állni az
"Eco ekhója" típusú mélypontoknak (legföljebb, ahogy látom, az Eco az
én Tihanyom-nak nem). Bensőnkből vezérelt banalitásunk majd másutt keres
visszhangot magának.
További fontos személyes pont még nevünk közös kezdőbetűje, mert ezáltal
lettek az ő könyvei számomra az eligazodás alfája és ómegája, in concreto
epszilonja, világítótorony és útmutatás: a nem magyar könyvesboltban egyszerűbb
az ő könyveit keresni, és aztán átjutva az Enzensberger és az Este grófok
lapályán, az Ecótól mintegy két tengeri inchre helyezkedő könyveket kell férfias
szeméremmel kissé előrébb húzni, napvilágra.
És egy kis koincidencia: Eco első magyar könyve ugyanakkor jelent meg, mint
az én első (értelemszerűen magyar) könyvem, 1976-ban, A nyitott mű, névelővel,
de ennek filológiájára nem térek ki. Laudációm tárgyához ez a könyv fűz a
legerősebb kötelékkel, az egyik legnagyobb könyvtalálkozásom, melyért a mai
napig hálás vagyok (és a magyar műhelyeseknek is, akik fölhívták a könyvre a
figyelmemet). Mint minden író, én is magam találtam (találom) ki, mi az irodalom,
mi a nyelv, mi az olvasás, mi az olvasó. De azért ebben segített a
műveletlenségem is, matematika szakot végezvén sok bölcsész alapgimnasztikai
gyakorlatot nem végeztem el. Én tulajdonképpen aztán mindent Ecóból visszafele
olvastam. Nagyon kézre állt és azóta is roppant vonzónak tartom Eco
gondolkodásának a módját: a lehető legtöbb tudással a kétely állapotában lenni.
Régebben bizonytalankodtam, de most már nem vagyok benne olyan biztos,
idézhetném a számomra (is) ismeretlen Boscoe Pertwee-t, akit Gregory idéz, hogy
őt azután Eco. Európában vagyunk, bárhová lépünk, szóba (camera) botlunk,
elnézést (scusi), lefordíthatatlan, de nem is érdemes, csak belebonyolódtam.
Eco rendszerben gondolkodó, de nem rendszeralkotó. Ezért aztán bölcsen úgy
döntöttem - írja a kacsacsőrűs könyvében -, hogy a kertépítésről áttérek a
kertészkedésre, s Versailles megtervezése helyett mindössze néhány döngölt
földúttal éppen csak összekötött ágyást ástam fel, miközben gyanítom, hogy
köröskörül vadregényes angolkert terül el.
Olvasó mivolta, nagysága minden, mindenfajta írásában látszik, mégpedig
természetesen módon, nem pedig mutogatni való bravúrstückként. Ritka, hogy a
tudás ilyen organikusan használható. Különösen ritka, ha regényben játszik a
tudás fontos szerepet; nála mindig. Olyan regényíró ő, akinek cédulái vannak,
és nem kifejezetten regényíró cédulái. Valóságos tudós és valóságos szépíró.
Képzeljük el, mintha én tényleg értenék a matematikához. Szinte beleborzongok a
gondolatba. A minap járt itt a francia
ouliposok egy csoportja (tudják, Queneau, Perec, Calvino leszármazottai),
többek közt Jacques Roubeaud, ő ténylegesen matematikus (nagydoktor),
ténylegesen irodalomtörténész (nagydoktor) és ténylegesen költő (hát itt nincs
doktor, itt csak a név van). A múlt héten Roubeaud, most Eco itt: egy
pillanatra olyan, mintha Budapest ténylegesen világváros volna.
Úgy tetszik, Eco fontos képességei mintha mind ebből a nagy tudásból
gyökereznének. Hivatkozásai nem egy műveltségvetélkedő lehetséges kérdései (túl
nehezek is volnának), mögötte munka, munka, munka van (minden félmondat a
jéghegy csúcsa), és ezt nem valahonnét kívülről tudjuk vagy sejtjük, hanem a
szöveg mineműsége árulja ezt el, végtére is nem Eco tudja ezt a sokat, hanem a
szövege. Van az objektívnek mondott tudás, de a kérdés, amely az új regényben,
a Loana királynő titokzatos tüzében, ahol az emlékezetét vesztett emlékező üres
mondatokból próbálja újraépíteni a világot és a világát, föltétetik: mi az
enyém e világból? Hallgassunk bele: Üres ugyanis nem volt a fejem, csak úgy
kavarogtak benne a mások emlékei, egy meleg tavaszi estén, az alkony órájában,
az emberélet útjának felén, magánosan, mélázó baktatással vánszorogva néger
utcákon át, Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát,
Roccót és fivéreit, egyszer elmúlt régen éjfél, ekkor láttam meg Ingát, a
Comói-tó déli nyúlványát leszarták a legyek, olaszok, testvérek, ti rabjai a
földnek, tu quoque alea, ó, Hold, hová vonulsz, oly szép vagy, állj, maradj,
velem, I am lost! - suttogta milady Róma harci árka fölött, La Mancha egyik
falujában, nyár tenger s havasok közt jajong, busong a tájon egy perzselő
februári délelőtt, Lolita, lágyékom vágya, vérnősző barom, férfiúról szólj
nékem, John Anderson, szívem, a csókodra szomjazom én, micsoda nagyszerű dolog,
amikor én írok önnek, szívem tornácán három nő vérben áztatja hallatlan fejét,
hah, nyomorult, változtasd meg élted, téged magasztal füstben a kis herceg,
kezdetben vala a föld, s ahogy megdermedett, elfújta a szél, Licht mehr Licht
über alles.
Eco nem hatódik meg, tiszteli, de nem lágyul el a valóságtól; nagy tudása
szinte predesztinálja, hogy játsszék vele. A játékról most nem fejtjük ki a
gondolatainkat, melyek vannak. A magyar mondat egyensúlyi viszonyairól sem.
Nem saját ötlet, Barna Imréé, de azonnal magamévá tettem: jó okkal
nevezhetnénk Ecót az olasz Karinthy Frigyesnek. És ha nem szeretjük - és nem
szeretjük - az ilyen szerkezetet (Svevo az olasz Joyce, Broch az osztrák Joyce,
valahogy minduntalan Joyce-ra jár a rúd, bár: Botev a bolgár Petőfi!), és a
huszáros magyar büszkeségnek is adózni akarunk: a napnál is világosabb
szerzőnknél a Karinthy-hatás. (Vajon le van-e ő olaszra fordítva? A díj kiváló
alkalom volna. Volna is ötletem, ki írja az előszót. Du musst dein Leben
ändern.) Karinthy, aki bírta, mondjuk, Molnár Ferenc szellemességét, csakhogy
azt folyton felhorzsolta az eszével (a
rettenthetetlen agyvelejével) - hát nem ezt látjuk a minimálnapló szerzőjénél
is? Egy nem filozófust, de filozófiai elmélkedőt. Olvassunk bele a Bábeli
beszélgetés címlistájába: Hogyan utazzunk lazaccal? Hogyan cáfoljunk meg
cáfolatot? Nyilvános akasztás vacsoraidőben! Kis színesek, krokik, olyan,
mintha Karinthy reinkarnációját látnánk; fantázia és fantázia és kíváncsiság és
kíváncsiság.
Ha pedig a lazacosból kiemelünk egy mondatot, "Mire én szidni kezdtem a
számítógép mamáját, mire ők hoztak egy papayát", legkésőbb itt eszünkbe
kell jusson a fordítás. Eco könyveit az egész világon fordítják, a számtalan
nyelvből ő sokat tud ellenőrizni, sokat nem. Az ógörög fordítást, gondolom,
igen, a magyart, gondolom, nem. Minden egyes fordítás nagy öröm a szerzőnek, és
egy kis aggodalom. Könnyű, becsületes rémület, hogy mi a bánat is lehet abban a
könyvben, melynek a borítóján a nevünk áll, de ez az egyetlen szó, kettő,
amelyet fölismerünk. Talán a díjnál is becsesebbet adhatunk az ünnepeltnek,
amikor megnyugtathatjuk, könyvei Magyarországon megtalálták a kiadójukat és
megtalálták a fordítójukat. Az Európa Kiadó hűséges szerzőjéhez, persze hozzá
elég könnyű, de mégis, nem mazsoláz, mint annyian, mindenestül kéri a szerzőt,
szerzőjét, és könyveit folyamatosan a polcon tartja. A szerzők ezt szokták
szeretni (önéletrajzi megjegyzés). És megvan a nagy Eco-fordító is Barna Imre
személyében. (Gyorsan kimásoltam a könyvekből a többiek nevét, őket is köszönet
illeti: Dobolán Katalin, Gecser Ottó, Sz. Márton Ibolya, Gy. Horváth László,
Schéry András, Dorogi Katalin, Gál Judit, és ama 76-os könyvből: Berényi Gábor,
Biernaczky Szilárd, Szegedy-Maszák Mihály, Zentai Éva.) Csak remélhető, hogy az
Európa új igazgatója, Barna, ad majd munkát a kitűnő fordítónak, Barnának, aki
ilyenkor álmában két cica - hogy a farkáról ezen ünnepi hangulatban ne is
szóljunk, mindazonáltal remélve, hogy ily módon tovább virágozna az
olasz-magyar örök barátság, nem orosz, olasz!, ezeknek nincs olajuk, bár
megfontolásaink itt is economiaiak, tessék, finnugor ide vagy oda, ezt mégsem
tudtam kihagyni.
Joyce a szavakkal, Borges a fogalmakkal dolgozik, olvashatjuk Ecónál, és
ugyan óvatosan illik a nagy nevekkel bánni, elsőre úgy tűnik föl, hogy Eco
talán az utóbbi úton jár, ám épp az új könyve mutatja, micsoda szógyűjtő is:
olyan varázsige ízű szavakba botlottam itt, mint abakusz, bányagróf,
bezoárkecske, cibetpatkány, csatakernyő, disznóhúgyszagkő, dódola, érzőke,
facsomor, göreb, gyomorpép, jegec, kaptatetem, karakány, kobolya, lakbitorlók,
mulmszén, regekép, tikbegy, vérgyökér.
Istenem, hogy mért nem lehetett belőlem bányagróf?! Vajon mi lehet az. Mi
kívánnál lenni, édes fiam? Bányagróf, apám. Egy Jókai-regényben. Fordította
Umberto Eco. Miről mire?