2005. 12. 06
A tudós elismertségét idézettségi indexen mérik: azon,
hányszor hivatkoznak rá más tudósok. Aki magyarul ír tudományt, eleve hátrányos
helyzetben van, nyelvünk ismertségének határai alig haladják meg hazánkéit. S
az az egyetemista is hátrányos helyzetű, aki csak magyarul képes követni a
publikációkat, és fordításokra szorul. Votisky Zsuzsával, a Typotex tudományos
könyvkiadó alapítójával beszélgettünk.
Megélhet-e egy kiadó nálunk úgy, hogy soha nem ad ki
szakácskönyvet, horrort, szerelmes giccseket, csak tudományról szólót, habár
jelentőset, érdekeset, szellemeset? Az alig olvasó magyar nép vásárol ilyen
könyveket?
Megélek a munkámból, abból, amit szeretek. Mindig is vonzódtam az olvasáshoz,
amellett az egyetem matematika–fizika szakán tudományra tanítottak, logikára,
elemzésre. Tudtam már fiatalon, hogy művész nem leszek, hanem az, akihez a
művészet szól. De csak harmincon túl döntöttem el, hogy a könyvkiadás a
szakmám. Élvezem, hogy professzionális olvasó vagyok, én válogathatom ki évente
úgy hetven könyvből azt a harmincötöt, amelyet megjelentetünk. Nem adok ki
leányregényeket, meglehet, azért sem, mert sosem szerettem őket, és hát a
mindenféle nem tudományos kiadványból amúgy is óriási a kínálati tolongás a
piacon. Az évenkénti három tucat könyv viszont valódi érték – a fordításban
hozzánk érkezők éppúgy, mint a magyar szerzőktől származóak.
„Megéri”-e a kutatóknak magyarul publikálni? Bekerülhetnek ezzel a
nemzetközi áramlatokba?
Talán áldozat is, ha a tudós szerzők magyar nyelven írnak ismereteket terjesztő
könyveket. Minden kutató betéve fújja a „publikálj vagy pusztulj!” jelmondatát.
Aki a tudományban él, jól ismeri a bűvös idézettségi mutatót. Magyar nyelvű
kiadványnak nyilván elenyészően kicsiny a hatástényezője, de még a németül vagy
franciául megjelenőké sem magas, hisz a tudomány birodalmában mindenki angolul
ír, olvas, beszél. A magyar nyelvű műveket a szakma voltaképp nem is jegyzi.
Pedig minden pályázatban a leglényegesebb mutatók közé tartoznak az irodalmi
hivatkozások, és hát a kutató főleg pályázatok révén szerez pénzt a munkájához.
S bizony, a hazai szerzői és fordítói honoráriumok igen alacsonyak...
Akkor hát miért fordítunk magyarra, miért írnak mégis magyarul tudományos
műveket?
Egy statisztika szerint az utolsó helyen állunk még a kelet-európaiak között is
az idegennyelv-tudásban. Az egyetemeken szakjukat a hallgatók magyarul
tanulják, ami talán helyes is – az első körben. Előnye, hogy így megmaradhat
élő tudományos nyelvként a magyar. Persze, aki eljut egy magasabb fokra a
tudományban, annak angolul kell olvasnia és írnia. Ezért is – nagy szóval élve
– szolgálat, ha egy kutató elszánja magát arra, hogy magyarul foglalja össze
tudását, tudományát.
Kik vállalják ezt a „szolgálatot”? Kikből meríthetnek, válogathatnak?
A magyar szellemi elitből. Csak néhány név: a világhírű, Wolf-díjas (a
matematika Nobel-díja) Lovász László, az ugyancsak nemzetközi hírű Laczkovich
Miklós, Patkós András. De folytathatom a sort Fehér Mártával, Fried Katalinnal,
Vekerdi Lászlóval vagy Vida Gáborral. Kiadónk egyik kötete a könyvhéten
„szépségdíjas” lett. S nemcsak a külleme gyönyörű, hanem a tartalma is. A
Bizonyítások a könyvről az Erdős Pál által elgondolt „Isten könyvé”-nek
legszebb tételeit mutatja be. A zseniális Erdős ugyanis azt mondta: „Istennek
van egy könyve, ebben minden matematikai bizonyítás fellelhető, a legszebb
formában, és boldog lehet, aki egy-egy gyönyörű, Istentől származó bizonyítást
maga is megtalál.” Kötetünk a legszebb bizonyításokat mutatja be. Egyébként
büszkék lehetünk, mert míg hazánk lakossága a világ népességének alig 0,15
százalékát teszi ki, e könyvben körülbelül 20 százalékban szerepelnek magyarok.
Ámbár ezt beárnyékolhatja az a közismert tény, hogy többségük nem itthon élte
le munkásságának éveit.
Lehet-e a jövő útja az elektronikus könyvkiadás? Kiöli-e a papírt, mint a
nyomtatott könyv a kézzel írott kódexet?
A jövő az lehetne, hogy egy kifinomult szoftver segítségével felraknánk
fejezetenként a könyveket, bankkártyával, viszonylag kevés pénzért lehetne
lekérni őket, és keresni is bennük, kulcsszó alapján egyből bejutva a könyv
belsejébe, a megfelelő részhez. Talán így nem másolnának annyit a
könyvtárakban, s az olvasónak nem is kéne megvennie az egész kötetet, ha nincs
rá szüksége. És ha nem lopnának ennyire, meg lenne fizetve a kiadói és a
szerzői munka. Ez is a jövő. De a Gutenberg-galaxis halálában nem hiszek.
Utódainknak is lesznek – ha lesznek utódaink – tapintható, lapozható könyvei.