0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
 

Két Typotex könyv az Umberto Eco laudáció kapcsán

ÉS
2007. április 13.

Kissé rendhagyó módon bocsátjuk Önök elé ezt a köszöntőt, mely inkább Umberto Eco-ra vonatkozik, mint a Typotex kiadóra, de mi ebből önnön - határozottan indirekt - dicséretünket is kihalljuk, azaz, Esterházy - ismervén az általa használt nyelvezet zegét-zugát, labirintusát, sok egyéb mellett - Eco kapcsán egyrészt a Hofstadter-féle Gödel Escher Bach-ot említi, és mi nem tudunk megfeledkezni arról, hogy ennek megmagyarítása és közönség elé tárása a mi munkánk, ahogy arról sem, ahogy Budapest világváros mércéjét egyrészt Eco, másrészt Jacques Roubeaud nevével jelzi, aki - kiáltunk fel örömtől duzzadó kebellel - szintén a mi szerzőnk. Talán mégis úgy tűnik, hogy helyünk van Európában az európai könyvpiacon…

A laudáció szövegében kiemeltük a ránk vonatkozó bekezdéseket.

Olvassanak rólunk - azután tőlünk... :-)

 

Európaiak közt egy európai

Nem, kezdhetnők nagy igenlésünket evvel a szóval, a nemmel, a Joyce-regény farkának az ellentettjével, e túlzottan kacifántos, hogy ne mondjam, vidékies módon jelezve, hogy magunk is olvasók volnánk, nem, nem így kéne kezdeni ezt a laudációt, nem mintha baj lenne belőle, hisz hogyan is lehetne baj, még csak baj se lenne, pedig valaminek azért lennie kéne, de hát nem tudok ellenállni a gyors kísértésnek, hogy ki ne kotyogjam, jóllehet hallgatni kéne, mint a sír, arról már nem is beszélve, hogy az ünnepeltnek egyszer már, és milyen nehézkesen!, el is mondtam, és már akkor sem gutírozta nagyon, kutyánk neve Umberto. (Nem kéne ezt most olaszra fordítani. Az előző mondatot persze igen. Illetve, ami az előbb volt az előző, mielőtt leírtuk azt a mondatot, amiről már nincs szó, mert éppen az előzőről, tudniillik az azt megelőzőről, illetve - és így tovább, ahogy az önmaga által, még inkább von Haus aus, német az eredetiben, korlátozott európai ész engedi.)

Ha életemet ezen igazán ünnepi alkalomból egy Umberto Eco-i koordináta-rendszerben akarnám látni, akkor azt kell mondjam, hogy már hátamban volt a kés, atyai hátamban Zsozsóka leányom kése (a díjazott szellemében figyeljünk föl a mondatszerkezetben megbúvó kis Bulgakov-reminiszcenciákra, A Mester és Margaritából: Annuska már kiöntötte az olajat), amikor 2001 őszén, nem túlzás, ezredmagammal igyekeztem a hamburgi Rotenturm Chaussén abba az észak-európai városokra jellemző vörös téglás, természetszerűen protestáns templomba, amely otthont adott a Baudolino ünnepi könyvbemutatójának. Igazi dél-amerikai felhőszakadás tette az utat emlékezetessé, a mai nap úgy mondanám, a kutyámat nem engedtem volna ki ilyen időben, kis, spontán, de a cipőkarimánál mélyebb folyócskák képződtek a hansastadti utakon, s iramlottak érként az Elba nevű óceánba. Úgy hiszem, Umberto, ez a kis, meleg, kedves szőrpamacs, ki 2001. szeptember 11-én látta meg e békés, szép, új világot, de hogy ebből mire kéne jutnom, nem tudom, ekkor már budapesti lakásom lakója lehetett. Rövidre fogom, pedig, oh, tudnám hosszúra is!, említettem Zsófia leányom a nemcsak határozott, hanem egyértelmű, mind emberileg, mind bölcseletileg kellőképpen aládúcolt atyai tiltás ellenére vett egy kutyát (akiről egyébként az idők során kiderült, hogy kedves, intelligens, fegyelmezett, szeretetre méltó és szép, ami engem azonban továbbra is annyira hidegen hagy, hogy fázom). Vagyis fütyültek rám, megvették, jelzem, nem ócsóért, mondott ebet, s érezvén mégis valamit, lelkifurdalásnál kevesebbet, semminél többet, mondott ebnek a mondott nevet adták, mégpedig azon célból, hogy én ettől, az el nem tudom képzelni, honnét föltételezett hiúságomban megnyugodjam - lényegében tehát attól, ez lehetett a profetikus zsozsói gondolat, hogy ha majd úgy hozza az a fényes élet, Dés parafa, és laudációt kell tartanom egy bizonyos tárgykörben, akkor kajánul úgy kezdhetem, ahogy most kezdtem.

Hát nem tudom. Mintha többe volna a leves, mint a hús. Zsozsó, gaz hajcihő, ezért még meglakolsz!, sikít föl fáradtan az Elbeszélő én.

De talán ez a névadás mégis több mint gyermeki szeszély, mert így mégiscsak sikerült értelmet adnom életem egy csődjének, igaz, csupán másfél oldalnyi értelem, de aki ír, az tudja, minden sor aranyat ér, ha aranyat ér. Arról nem is beszélve, hogy kutyánk az utcában nagy népszerűséggel bír, engem próbálnak egyensúlyozni, s ennek nyomán a környéken az egy főre jutó bizonyos olasz könyvek száma megnőtt. Én azonban nem törtem meg. Ha ránézek az én Umbertómra (mely nem is az enyém), fölidézhetem a mi Umbertónk által Leibniz drámai kérdését: Miért van inkább valami, mint semmi. Mindenesetre negatív Thomas Mann-parafrázisként, nem sétálok vele, nem leszek én Herrje semmiféle Hundnak, ha Umberto is.

Umberto Eco nagy olvasó (mit mondjak, egy Szörényi László), nagy európai olvasó, korunk egyik legnagyobbja; erről majd később, mindenesetre bármely olvasónak, így nekem is szükségszerűen vannak személyes Eco-történetei. Emlékszem, ahogy 1980-ban egy kis berlini, azóta megszűnt könyvesboltban, Wilmersdorfban, a Johann Georg utcában, küszködtem a döntéssel, hogy megvegyem-e életem első nem zsebkönyvét. Addig főleg Suhrkamp-zsebkönyveken hajóztam az élet rögös tengerén. Hiába volt végtelen a pecuniális tét, rémlik, 48 márka, nem bírtam A rózsa nevének ellenállni. Kifordulva a boltból olyan könnyűnek és szabadnak éreztem magam, hogy azonnal visszakanyarodtam, és avval a lendülettel, legalább ugyanannyiért megvettem az újdonatúj Hofstadter-könyvet, a Gödel, Escher, Bachot. Ha volnának ecós képességeim, már rég megírtam volna a két könyv rokonságát taglaló szösszenetet. Itt hívnám föl a magyar nyelv kevés gyakorlati hasznának egyikére a figyelmet: nem lévén indoeurópaiak, könnyen ellen tudunk állni az "Eco ekhója" típusú mélypontoknak (legföljebb, ahogy látom, az Eco az én Tihanyom-nak nem). Bensőnkből vezérelt banalitásunk majd másutt keres visszhangot magának.

További fontos személyes pont még nevünk közös kezdőbetűje, mert ezáltal lettek az ő könyvei számomra az eligazodás alfája és ómegája, in concreto epszilonja, világítótorony és útmutatás: a nem magyar könyvesboltban egyszerűbb az ő könyveit keresni, és aztán átjutva az Enzensberger és az Este grófok lapályán, az Ecótól mintegy két tengeri inchre helyezkedő könyveket kell férfias szeméremmel kissé előrébb húzni, napvilágra.

És egy kis koincidencia: Eco első magyar könyve ugyanakkor jelent meg, mint az én első (értelemszerűen magyar) könyvem, 1976-ban, A nyitott mű, névelővel, de ennek filológiájára nem térek ki. Laudációm tárgyához ez a könyv fűz a legerősebb kötelékkel, az egyik legnagyobb könyvtalálkozásom, melyért a mai napig hálás vagyok (és a magyar műhelyeseknek is, akik fölhívták a könyvre a figyelmemet). Mint minden író, én is magam találtam (találom) ki, mi az irodalom, mi a nyelv, mi az olvasás, mi az olvasó. De azért ebben segített a műveletlenségem is, matematika szakot végezvén sok bölcsész alapgimnasztikai gyakorlatot nem végeztem el. Én tulajdonképpen aztán mindent Ecóból visszafele olvastam. Nagyon kézre állt és azóta is roppant vonzónak tartom Eco gondolkodásának a módját: a lehető legtöbb tudással a kétely állapotában lenni. Régebben bizonytalankodtam, de most már nem vagyok benne olyan biztos, idézhetném a számomra (is) ismeretlen Boscoe Pertwee-t, akit Gregory idéz, hogy őt azután Eco. Európában vagyunk, bárhová lépünk, szóba (camera) botlunk, elnézést (scusi), lefordíthatatlan, de nem is érdemes, csak belebonyolódtam. Eco rendszerben gondolkodó, de nem rendszeralkotó. Ezért aztán bölcsen úgy döntöttem - írja a kacsacsőrűs könyvében -, hogy a kertépítésről áttérek a kertészkedésre, s Versailles megtervezése helyett mindössze néhány döngölt földúttal éppen csak összekötött ágyást ástam fel, miközben gyanítom, hogy köröskörül vadregényes angolkert terül el.

Olvasó mivolta, nagysága minden, mindenfajta írásában látszik, mégpedig természetesen módon, nem pedig mutogatni való bravúrstückként. Ritka, hogy a tudás ilyen organikusan használható. Különösen ritka, ha regényben játszik a tudás fontos szerepet; nála mindig. Olyan regényíró ő, akinek cédulái vannak, és nem kifejezetten regényíró cédulái. Valóságos tudós és valóságos szépíró. Képzeljük el, mintha én tényleg értenék a matematikához. Szinte beleborzongok a gondolatba. A minap járt itt a francia ouliposok egy csoportja (tudják, Queneau, Perec, Calvino leszármazottai), többek közt Jacques Roubeaud, ő ténylegesen matematikus (nagydoktor), ténylegesen irodalomtörténész (nagydoktor) és ténylegesen költő (hát itt nincs doktor, itt csak a név van). A múlt héten Roubeaud, most Eco itt: egy pillanatra olyan, mintha Budapest ténylegesen világváros volna.

Úgy tetszik, Eco fontos képességei mintha mind ebből a nagy tudásból gyökereznének. Hivatkozásai nem egy műveltségvetélkedő lehetséges kérdései (túl nehezek is volnának), mögötte munka, munka, munka van (minden félmondat a jéghegy csúcsa), és ezt nem valahonnét kívülről tudjuk vagy sejtjük, hanem a szöveg mineműsége árulja ezt el, végtére is nem Eco tudja ezt a sokat, hanem a szövege. Van az objektívnek mondott tudás, de a kérdés, amely az új regényben, a Loana királynő titokzatos tüzében, ahol az emlékezetét vesztett emlékező üres mondatokból próbálja újraépíteni a világot és a világát, föltétetik: mi az enyém e világból? Hallgassunk bele: Üres ugyanis nem volt a fejem, csak úgy kavarogtak benne a mások emlékei, egy meleg tavaszi estén, az alkony órájában, az emberélet útjának felén, magánosan, mélázó baktatással vánszorogva néger utcákon át, Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát, Roccót és fivéreit, egyszer elmúlt régen éjfél, ekkor láttam meg Ingát, a Comói-tó déli nyúlványát leszarták a legyek, olaszok, testvérek, ti rabjai a földnek, tu quoque alea, ó, Hold, hová vonulsz, oly szép vagy, állj, maradj, velem, I am lost! - suttogta milady Róma harci árka fölött, La Mancha egyik falujában, nyár tenger s havasok közt jajong, busong a tájon egy perzselő februári délelőtt, Lolita, lágyékom vágya, vérnősző barom, férfiúról szólj nékem, John Anderson, szívem, a csókodra szomjazom én, micsoda nagyszerű dolog, amikor én írok önnek, szívem tornácán három nő vérben áztatja hallatlan fejét, hah, nyomorult, változtasd meg élted, téged magasztal füstben a kis herceg, kezdetben vala a föld, s ahogy megdermedett, elfújta a szél, Licht mehr Licht über alles.

Eco nem hatódik meg, tiszteli, de nem lágyul el a valóságtól; nagy tudása szinte predesztinálja, hogy játsszék vele. A játékról most nem fejtjük ki a gondolatainkat, melyek vannak. A magyar mondat egyensúlyi viszonyairól sem.

Nem saját ötlet, Barna Imréé, de azonnal magamévá tettem: jó okkal nevezhetnénk Ecót az olasz Karinthy Frigyesnek. És ha nem szeretjük - és nem szeretjük - az ilyen szerkezetet (Svevo az olasz Joyce, Broch az osztrák Joyce, valahogy minduntalan Joyce-ra jár a rúd, bár: Botev a bolgár Petőfi!), és a huszáros magyar büszkeségnek is adózni akarunk: a napnál is világosabb szerzőnknél a Karinthy-hatás. (Vajon le van-e ő olaszra fordítva? A díj kiváló alkalom volna. Volna is ötletem, ki írja az előszót. Du musst dein Leben ändern.) Karinthy, aki bírta, mondjuk, Molnár Ferenc szellemességét, csakhogy azt folyton felhorzsolta az eszével (a rettenthetetlen agyvelejével) - hát nem ezt látjuk a minimálnapló szerzőjénél is? Egy nem filozófust, de filozófiai elmélkedőt. Olvassunk bele a Bábeli beszélgetés címlistájába: Hogyan utazzunk lazaccal? Hogyan cáfoljunk meg cáfolatot? Nyilvános akasztás vacsoraidőben! Kis színesek, krokik, olyan, mintha Karinthy reinkarnációját látnánk; fantázia és fantázia és kíváncsiság és kíváncsiság.

Ha pedig a lazacosból kiemelünk egy mondatot, "Mire én szidni kezdtem a számítógép mamáját, mire ők hoztak egy papayát", legkésőbb itt eszünkbe kell jusson a fordítás. Eco könyveit az egész világon fordítják, a számtalan nyelvből ő sokat tud ellenőrizni, sokat nem. Az ógörög fordítást, gondolom, igen, a magyart, gondolom, nem. Minden egyes fordítás nagy öröm a szerzőnek, és egy kis aggodalom. Könnyű, becsületes rémület, hogy mi a bánat is lehet abban a könyvben, melynek a borítóján a nevünk áll, de ez az egyetlen szó, kettő, amelyet fölismerünk. Talán a díjnál is becsesebbet adhatunk az ünnepeltnek, amikor megnyugtathatjuk, könyvei Magyarországon megtalálták a kiadójukat és megtalálták a fordítójukat. Az Európa Kiadó hűséges szerzőjéhez, persze hozzá elég könnyű, de mégis, nem mazsoláz, mint annyian, mindenestül kéri a szerzőt, szerzőjét, és könyveit folyamatosan a polcon tartja. A szerzők ezt szokták szeretni (önéletrajzi megjegyzés). És megvan a nagy Eco-fordító is Barna Imre személyében. (Gyorsan kimásoltam a könyvekből a többiek nevét, őket is köszönet illeti: Dobolán Katalin, Gecser Ottó, Sz. Márton Ibolya, Gy. Horváth László, Schéry András, Dorogi Katalin, Gál Judit, és ama 76-os könyvből: Berényi Gábor, Biernaczky Szilárd, Szegedy-Maszák Mihály, Zentai Éva.) Csak remélhető, hogy az Európa új igazgatója, Barna, ad majd munkát a kitűnő fordítónak, Barnának, aki ilyenkor álmában két cica - hogy a farkáról ezen ünnepi hangulatban ne is szóljunk, mindazonáltal remélve, hogy ily módon tovább virágozna az olasz-magyar örök barátság, nem orosz, olasz!, ezeknek nincs olajuk, bár megfontolásaink itt is economiaiak, tessék, finnugor ide vagy oda, ezt mégsem tudtam kihagyni.

Joyce a szavakkal, Borges a fogalmakkal dolgozik, olvashatjuk Ecónál, és ugyan óvatosan illik a nagy nevekkel bánni, elsőre úgy tűnik föl, hogy Eco talán az utóbbi úton jár, ám épp az új könyve mutatja, micsoda szógyűjtő is: olyan varázsige ízű szavakba botlottam itt, mint abakusz, bányagróf, bezoárkecske, cibetpatkány, csatakernyő, disznóhúgyszagkő, dódola, érzőke, facsomor, göreb, gyomorpép, jegec, kaptatetem, karakány, kobolya, lakbitorlók, mulmszén, regekép, tikbegy, vérgyökér.

Istenem, hogy mért nem lehetett belőlem bányagróf?! Vajon mi lehet az. Mi kívánnál lenni, édes fiam? Bányagróf, apám. Egy Jókai-regényben. Fordította Umberto Eco. Miről mire?

 

 

 

 

 

Esterházy Péter

Kapcsolódó recenziók