Józan cselekedeteiddel kíméld, óvd a Természetet, hogy utódaid hosszú életűek lehessenek a Földön (apokrif)

Lomborg rendkívül merész nézettel áll elő e könyvében. Amit javasol, az még eretnekségnek is szélsőséges: miközben ma a világ fontos fórumain a harci dobok a globális felmelegedésről, és annak fő okozójaként az üvegházhatásról dübörögnek, s annak megfékezését követelik elengedhetetlen, sürgető teendőnkként, ő azt állítja, hogy van ennél sokkal fontosabb dolgunk is - olyan más feladataink a globális környezetgazdálkodásban, amelyek révén a felhasználható erőforrásainkkal sokkal többet tehetünk az emberiség jólétéért.

Látva bioszféránk romló állapotát, még az is megfordul a fejünkben, lehet-e józan tudós, aki az emberiség közös javát szolgáló összehangolt, bölcs cselekvést javasol a globális környezetgazdálkodásban. Van nekünk egyáltalán ilyenünk? Emeljük ezért ki, hogy ő nagyon is tekintélyes szakembere a témájának. A Typotex honlapján olvashatjuk, hogy a Time Magazin 2004-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta; 2008-ban a Guardian azon 50 ember közé sorolta, akik megmenthetik a bolygónkat.

Mondanivalójának lényege abban ragadható meg, hogy rá kellene jönnünk, valójában sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. A valóban legfontosabb tennivalóink között emeli ki a népeket nyomorító éhezést, az egészséges ivóvíz hiányát, a szegénységet és betegségeket. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha dollárbilliókat fordítunk az éghajlatpolitikára. Kiemeli, hogy erőteljesen gerjesztett hisztéria irányítja a figyelmünket, és az erőforrások felhasználását a globális felmelegedés - jócskán felnagyított - veszélyeire és az ellene való cselekvés múlhatatlan szükségességére, majd igen alapos elemzéseknek veti alá ezeket a téziseket, s rendre megcáfolja a túlzásaikat. Igencsak megrázó és alapos értékelést, konkrét számadatokat is ad arról, milyen sokba kerülne, ám mennyire kevés eredményt hozna, ha a világ országai maradéktalanul végrehajtanák a globális felmelegedés megállítását célzó, híres Kiotói Egyezmény előírásait. Adatokkal támasztja alá, hogy a felmelegedésnek egyáltalán nem csak káros hatásai lehetnek, hanem sok helyen kifejezetten hasznot is hoz. Például, hogy az olvadások a harmadik világban erőteljesen növelhetik a mezőgazdasági termeléshez szükséges vízhozamokat, ami jelentős terméstöbbletet, életszínvonal javulást, és erőteljes gazdagodást eredményezhet. Azzal érvel, hogy ez a jelenleginél sokkal inkább képessé teszi majd a népeket arra, hogy megbirkózzanak a felmelegedés kedvezőtlen hatásaival, beleértve még a tengerszint katasztrofálisnak hirdetett emelkedését is. Fejtegetéseit ugyan egy-két helyen nehezebb követni a nem teljesen tökéletes szóhasználat miatt, ám az egész mű a kiváló költség-haszon elemzés kiemelkedően jó példája az optimális környezetgazdálkodás vonatkozásában.

Lomborg nagyon világosan rámutat az előttünk álló legfontosabb feladatra: a végső cél nem önmagában az üvegházhatású gázok kibocsátásának, vagy a globális felmelegedésnek a csökkentése, hanem az életszínvonal és a környezet javítása, hogy élhető bolygót hagyjunk a gyerekeinkre. Felmerül, hogy ha mindez ennyire világos, logikus, célravezető, vajon miért nem követi a világ gyorsan és egyöntetűen a józan ész általa is hangoztatott szavát. Erről egy keserű fejezetcím - Az alternatív lehetőségekről tudomást sem vesznek - után a következőket olvashatjuk: Sok szerző és politikus arra használja fel a globális felmelegedést, hogy eltávolodhasson a fárasztó politikai csatározásoktól, és az emberiségért aggódó államférfi szerepében tetszeleghessen. Ezek a sürgető problémák jól felhasználhatók szavazatszerzésre, s ami talán a legfontosabb, a meghozott látványos döntések tényleges költségeit majd csak később kell kifizetni - mondjuk a következő politikusgenerációnak.