Józan cselekedeteiddel kíméld, óvd a Természetet, hogy utódaid hosszú
életűek lehessenek a Földön (apokrif)
Lomborg rendkívül merész nézettel áll elő e könyvében. Amit javasol, az
még eretnekségnek is szélsőséges: miközben ma a világ fontos fórumain a
harci dobok a globális felmelegedésről, és annak fő okozójaként az
üvegházhatásról dübörögnek, s annak megfékezését követelik
elengedhetetlen, sürgető teendőnkként, ő azt állítja, hogy van ennél
sokkal fontosabb dolgunk is - olyan más feladataink a globális
környezetgazdálkodásban, amelyek révén a felhasználható
erőforrásainkkal sokkal többet tehetünk az emberiség jólétéért.
Látva bioszféránk romló állapotát, még az is megfordul a fejünkben,
lehet-e józan tudós, aki az emberiség közös javát szolgáló
összehangolt, bölcs cselekvést javasol a globális
környezetgazdálkodásban. Van nekünk egyáltalán ilyenünk? Emeljük ezért
ki, hogy ő nagyon is tekintélyes szakembere a témájának. A Typotex
honlapján olvashatjuk, hogy a Time Magazin 2004-ben a világ 100
legbefolyásosabb embere közé választotta; 2008-ban a Guardian azon 50
ember közé sorolta, akik megmenthetik a bolygónkat.
Mondanivalójának lényege abban ragadható meg, hogy rá kellene jönnünk,
valójában sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális
felmelegedés. A valóban legfontosabb tennivalóink között emeli ki a
népeket nyomorító éhezést, az egészséges ivóvíz hiányát, a szegénységet
és betegségeket. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk,
méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha dollárbilliókat
fordítunk az éghajlatpolitikára. Kiemeli, hogy erőteljesen gerjesztett
hisztéria irányítja a figyelmünket, és az erőforrások felhasználását a
globális felmelegedés - jócskán felnagyított - veszélyeire és az ellene
való cselekvés múlhatatlan szükségességére, majd igen alapos
elemzéseknek veti alá ezeket a téziseket, s rendre megcáfolja a
túlzásaikat. Igencsak megrázó és alapos értékelést, konkrét
számadatokat is ad arról, milyen sokba kerülne, ám mennyire kevés
eredményt hozna, ha a világ országai maradéktalanul végrehajtanák a
globális felmelegedés megállítását célzó, híres Kiotói Egyezmény
előírásait. Adatokkal támasztja alá, hogy a felmelegedésnek egyáltalán
nem csak káros hatásai lehetnek, hanem sok helyen kifejezetten hasznot
is hoz. Például, hogy az olvadások a harmadik világban erőteljesen
növelhetik a mezőgazdasági termeléshez szükséges vízhozamokat, ami
jelentős terméstöbbletet, életszínvonal javulást, és erőteljes
gazdagodást eredményezhet. Azzal érvel, hogy ez a jelenleginél sokkal
inkább képessé teszi majd a népeket arra, hogy megbirkózzanak a
felmelegedés kedvezőtlen hatásaival, beleértve még a tengerszint
katasztrofálisnak hirdetett emelkedését is. Fejtegetéseit ugyan egy-két
helyen nehezebb követni a nem teljesen tökéletes szóhasználat miatt, ám
az egész mű a kiváló költség-haszon elemzés kiemelkedően jó példája az
optimális környezetgazdálkodás vonatkozásában.
Lomborg nagyon világosan rámutat az előttünk álló legfontosabb
feladatra: a végső cél nem önmagában az üvegházhatású gázok
kibocsátásának, vagy a globális felmelegedésnek a csökkentése, hanem az
életszínvonal és a környezet javítása, hogy élhető bolygót hagyjunk a
gyerekeinkre. Felmerül, hogy ha mindez ennyire világos, logikus,
célravezető, vajon miért nem követi a világ gyorsan és egyöntetűen a
józan ész általa is hangoztatott szavát. Erről egy keserű fejezetcím -
Az alternatív lehetőségekről tudomást sem vesznek - után a következőket
olvashatjuk: Sok szerző és politikus arra használja fel a globális
felmelegedést, hogy eltávolodhasson a fárasztó politikai
csatározásoktól, és az emberiségért aggódó államférfi szerepében
tetszeleghessen. Ezek a sürgető problémák jól felhasználhatók
szavazatszerzésre, s ami talán a legfontosabb, a meghozott látványos
döntések tényleges költségeit majd csak később kell kifizetni - mondjuk
a következő politikusgenerációnak.
