Két, egymással beszélgető nemzetközi sikerkönyvet olvashatunk most magyarul a Typotex Kiadó jóvoltából: Bjorn Lomborg: Cool it – Hidegvér! és Jeremy Leggett: A fele elfogyott című úttörő munkáit a globális felmelegedéstárgyában.

Hogy ez az ökológiai veszély mára életünk legfontosabb kérdése lett, a laikus újságolvasók számára sem kétséges. A Föld energiakészleteinek apadása, ezzel egy időben energiafelhasználásunk folyamatos növekedése, a klímaváltozás, az olvadó gleccserek hosszú távon egyértelműen globális katasztrófát prognosztizálnak. Kérdés azonban, milyen mértékű ez a veszély, és vajon mik a legfontosabb teendők, hogy megmentsük magunkat?

Jeremy Leggett könyvének címe szándékosan kissé sokkoló: A fele elfogyott figyelmeztetés a Föld olaj- és gázkészleteinek kimerülésére utal, amely folyamat egybeesik a globális felmelegedéssel. Leggett számos mérési és vizsgálati eredménnyel érvel az állítása mellett, miszerint a cselekvés 24. órájában vagyunk. Mióta 1861-től lehetőség van a műszeres mérésre, jól követhető, hogy a globális felmelegedés 2004-re a világszerte működő állomások feljegyzései szerint 0,8 Celsius-fokkal nőtt. A tíz legmelegebb év mind 1990 után jelentkezett, és 1997 óta már minden év ezek közé tartozik. „Vajon meddig emelkedik a globális átlaghőmérséklet, ha a fosszilis fűtőanyagok égetését a mai vagy egy ahhoz közeli ütemben folytatjuk?” – teszi fel a kérdést a szerző. A választ nagyban befolyásolja a Leggett által „alvó óriásoknak” elnevezett veszélyfaktorok állapotváltozása, amelyek közé tartozik például Grönland jégtakarójának elolvadása (kb. ezer év), a Déli-sark jégtakarójának tengerbe csúszása, majd a tengerszint radikális emelkedése (pár száz év), a melegedő talaj gázelnyelőből gázkibocsátóvá válik majd (ötven év). De „hogyan kerültünk ebbe a slamasztikába?” – adódik a kérdés, és a könyv tetemes részét írója ennek a problémakörnek szenteli. Az olajkészletek kimerülésének történetét historikus precizitással követi nyomon az 1859-es kezdetű Amerika-ellenes tevékenységektől az első és második olajsokkon át a Kiotói Egyezményig, majd a jelen globális energiaválságáig (ennél persze jóval apróbb lépésekben). Logikusan adódik a kérdés, hogy tehát merre tovább? Az út egyértelműen az olaj- és gázfüggőségtől való szabadulás, a megújuló energiaforrások, elsősorban a napenergia felé fordulás. S aki megfeledkezne arról, hogy ez nálunk, Magyarországon is mennyire igaz, Leggett emlékezteti rá: a 2005-ös különösen nagy oroszországi hideg következtében a Gazprom az európai gázexport jó részét átirányította hazai terepre, minek következtében Magyarország gázellátása is húsz százalékkal csökkent. A szerző e sorokat 2006-ban jegyezte le, amikor a jelenlegi radikális gázáremelés a lakosság körében még senkinek nem volt kézzelfogható közelségben.

Leggett szkeptikus a kormányok tevékenységét tekintve, véleménye szerint sokkal inkább saját magunkra – azaz: civil kezdeményezésekre, saját beruházásainkra és a nyomásgyakorlásra – számíthatunk a helyzet megváltoztatásában. Ami nem reménytelen: prognózisa Svédország példájával optimistán zárul: a svéd kormány elsőként jelentette be két éve, hogy a világ egyik olajmentes gazdasága akar lenni.

Lássuk, mi a véleménye minderről épp egy szomszédos országbeli tudósnak, Bjorn Lomborgnak, aki a Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatója. Nyugi, nyugi, mondhatnánk könyve címével, nem olyan forró még a helyzet – szó szerint. „Aki ma nem támogatja a globális felmelegedésre kínált radikális megoldásokat, azt a társadalom kiveti magából, felelőtlennek, és az olajlobbi sátáni kiszolgálójának tekinti” – magyarázza Lomborg, miért fogott e könyv megírásába. A veszélyt és az aggodalom okát természetesen ó sem vitatja, ám annak mértékéről és az erről szóló kommunikáció módjáról már határozottan más véleménnyel van. Modellének illusztrálására a globális felmelegedés elleni harc legnépszerűbb, már-már ikonná lett figuráját, a jegesmedvét választja. A sajtó vészharangot kongató jóslatai alapján 25 év múlva nagyjából nem lesz több jegesmedve a Földön. Lomborg nézőpontja szerint: 1. az állítások elképesztően túlzóak és érzelmekre hatnak; 2. ha csökkenni is fog a számuk, nem radikálisan, ráadásul az utóbbi idő populációcsökkenései épp az egyre hidegebbé váló területeken észlelhetők; 3. számos veszélyeztetett faj él még a Földön, ráadásul soknak hasznos lenne az éghajlatváltozás; 4. sokkal hatékonyabb és egyszerűbb lenne a jegesmedvék orvvadászatát leállítani, mint emberfeletti küzdelmet vívni értük a globális felmelegedéssel.

Lomborg ezen a logikai szálon vezeti végig a globális felmelegedés-pánik állításainak cáfolatát, a szélsőséges időjárási helyzetekről, a széndioxid-kibocsátás növekedéséről, az új jégkorszakról, a vízhiányról és a pingvinekről szólva. Egyik példája, miszerint rosszul közelítünk magukhoz a problémákhoz, az áradó folyók esete. A Kiotói Egyezmény fontosságát számos ország vezetője az árvizekkel példálózva támasztotta alá. Való igaz, mondja Lomborg, hogy a globális felmelegedés növeli a csapadékmennyiséget, és a súlyos esőzések gyakoriságát. De az árvizek pénzügyi károsító hatása önmagában nem nő, azaz csak a személyes vagyon arányában: egyre többen és egyre nagyobb vagyonnal élnek a védőgátak mögött. A megoldás tehát nem a Kiotói Egyezmény végrehajtásának sürgetése, ami hatalmas költséget jelent és rövid távon semmilyen előnnyel nem jár; sokkal inkább a szigorúbb építési előírások, több ártér és vizes élőhely meghagyása és szabályozása vezetne célra.

„Intézményesítettük a képmutatást” – összegzi frappáns, ám nem egyszer vitára késztető logikai levezetéseit Lomborg. „A politikusok tovább gerjesztik az éghajlattal kapcsolatos félelmeket, és megígérik majd, hogy tizenöt-negyven év múlva, amikor ók már rég nincsenek hivatalban, csökkenni fog a széndioxid-kibocsátás.” Ezzel bizony nehéz lenne vitába szállni. De hogy nem épp oly túlzó-e néhol Lomborg a saját álláspontját tekintve, mint az általa vitatott nézetek, arról már érdemes mindenkinek hosszabban töprengeni a két könyvet egyszerre nyitva tartva.