Az alarmizmus legtöbbünk számára valószínűleg nem igazán ismerős kifejezés - pedig olyan fogalomról van szó, amely roppant jellemző emberi tulajdonságot hivatott verbalizálni, ti. a borzongató vészhelyzetekhez, apokaliptikus víziókhoz, a világvége- és csapásváráshoz kapcsolódó kéjes izgalmat. Bjern Lomborg meglátása szerint a világ túlnyomó része effajta hangulatban, a média és a politika számító és/vagy tudatlan képviselőitől felajzva, megfélemlítve várja a természet teátrális, katasztrófák látványos tűzijátékában lezajló, a globális felmelegedés által akkumulált kollapszusát. Mindeközben az egyetlen halovány reménysugarat a szén-dioxid kibocsátásának csökkentésére irányuló (túlnyomórészt elméleti) erőfeszítések jelentik. A dán tudós keményen bírálja ezt a szemléletmódot, s ilyenformán bolygónk bajainak orvoslására a szakmai és laikus közvélemény által megfogalmazott és elfogadott tendenciát is. Állításait, javaslatit logikus érvekkel, közgazdasági adatokkal, társadalomkutatási eredményekkel támasztja alá - jelen kötetében közérthető, olvasmányos stílusban ezeket osztja meg a témairónt érdeklődő nagyközönséggel.

Legfontosabb mondanivalóját tulajdonképp már a könyv címében közli: „cool it", azaz mindenki szépen nyugodjon meg, felejtsük el a bolygó pusztulását megjelenítő, Hollywood-ihlette plakátszerű víziókat, a sajtó fojtottan hisztérikus híreit, üljünk le, s gondolkodjunk erről a valóban fontos témáról higgadtan, tényekkel és józan paraszti ésszel felfegyverkezve. És ha ez megtörtént, rátérhetünk a következő lépésre: annak az átgondolására, hogy akkor végül is mit tehetünk, mit kell tennünk? Az első lépés ezzel kapcsolatban egy totális szemléletváltás a probléma orvoslását, sőt még inkább a probléma mibenlétét illetően. Higgadtan mérlegelve helyzetünket hamar rájöhetünk, hogy a globális felmelegedés korántsem az egyetlen, mi több nem is a legsürgetőbb az emberiséget fenyegető katasztrófák közül. Nemzetközi szintű, a világ élvonalába tartozó szakértők által elvégzett felmérésekből kiderül, hogy a legsürgősebb teendőnk a harmadik világot sújtó megdöbbentő állapotok felszámolása lenne - a milliókat veszélyeztető AIDS és a malária megfékezése, az alultápláltság kérdésének megoldása, az ivóvíz és közegészségügyi. szolgáltatások biztosítása, a kereskedelem liberalizációja. Lomborg sejtette, hogy ezen a ponton sokan felhördülnek: mi a fenének szereljünk fel hálókat a maláriaszúnyog ellen, amikor hamarosan a Föld drasztikusan átalakul, felizzik, lehűl, elárad, kiszárad stb. Úgy döntött, pontról pontra cáfolja a katasztrófahívők állításait, s érvel igaza mellett.

Merészségét jelzi, hogy nem a globális felmelegedés által okozott károkra, ha­nem az abból fakadó lehetséges előnyökre mutat rá: sok egyéb mellett arról ír, hogy bár valóban szed áldozatokat a hő­ség, de jóval kevesebben lesznek fagyha­lál áldozatai, hogy az északi területeken ugrásszerűen nőhetne a fajgazdagság, hogy bár néhány terület tényleg szára­zabb lenne, de ezt bőven kompenzálná a máshol növekvő mennyiségben lehulló csapadék. Nem jön zavarba azoktól a sarkalatos pontoktól sem, amelyeket a jelenség legfőbb tüneteiként tartunk szá­mon. Többek között rámutat, hogy ára­dások, hurrikánok, hő- és fagyhullámok mindig is voltak, ezek természetes jelen­ségek - a különbséget az okozza, hogy több milliárddal többen vagyunk, s idő­közben belaktuk a tetszetős, de nagyon is rizikós területeket, a tenger- és folyó­partokat, s így valóban, ahol korábban csak levonult egy szokásos ár, ott most milliárdos károk keletkeznek. A jeges­medvék kipusztulásával kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy egyes macikoló­niák fogyatkozását (amelyek egyébként remekül alkalmazkodnak az enyhén nö­vekvő hőmérséklethez) elsősorban az ész nélkül folytatott vadászat okozza.

Művének legfőbb erénye, hogy eme te­oretikus fejtegetések mellett megannyi praktikus javaslatot tesz. Mindezt a le­gendás,1997-es Kiotói Egyezmény kímé­letlen bírálata kapcsán teszi, amelyet to­tális gazdaság- és környezetpolitikai té­vedésnek tart, elsősorban amiatt, hogy minden jel szerint az érintett országok nem tudják, és mérhetetlen költségei okán nem is akarják teljesíteni azt, má­sodsorban pedig azért, mivel a legújabb tudományos eredmények szerint a javu­lás,amit elméletileg akkumulálna, majd­nem a nullával egyenlő: a század végére mindössze 0,16 °C-kal csökkenne a hő­mérséklet. Ehelyett az alternatív megol­dások hatékonyságára hívja fel a figyel­met; hűtési javaslatai között olyanok sze­repelnek, mint az erőteljes fásítás, a váro­si felületek fehérre festése, a környezeti katasztrófákra pedig értelmes védeke­zést javasol, rámutatva, hogy ha veszé­lyeztetett területre költözünk (bármily mutatós is legyen az), könnyen előfor­dulhat, hogy lecsap ránk az anyatermé­szet. És mindenek előtt változtatnunk kell politikai szándékunkon, érlelnünk magunkban a valódi társadalmi felelős­ségtudatot, és szellemi, anyagi tőkénket a kutatás és fejlesztés folyamatába for­gatni.

Éles szemű és kijózanító megállapítá­sok - de legalább ennyire figyelemre méltóak a szerző emberi pszichével kap­csolatos meglátásai. Hogyan és mi okból történhetett meg a társadalom ilyen szin­tű hiszterizálódása? Miért kéjelgünk rémképekben a bajok konkrét és prakti­kus orvoslása helyett? A legfontosabb ezek közül (az alarmista „éghajlati pór­nóhoz" való perverz vonzalom mellett) az, hogy a globális felmelegedés, s az el­lene való küzdelem értelmet ad életünk­nek: mindenkit átfűthet a nemzetek fe­letti erkölcsi kötelesség- és küldetéstu­dat, a nemes cél bizsergető felelőssége, a világ megmentésére irányuló heroikus küzdelem mitikus izgalma. Bjern Lomborg szerint azonban eme nemes ér­zésnél jóval fontosabbak a nemes csele­kedetek, helyzetünk racionalizálása, a megelőzés és bajaink praktikus kezelése. A dán szakembert sokan támadják, a té­mához illő szenvedéllyel, s egyre többen támogatják. Az idő nyilván igazolni fog­ja valamelyik tábor igazságát. Addig pe­dig legjobban tesszük, ha szépen lehűt­jük magunkat - minden értelemben.