A „környezetvédő” szó hallatán a legtöbb embernek olyan akciók, demonstrációk jutnak eszébe, amelyek során az élhető Földért tüntetnek, azaz mindannyiunk jövőjét veszélyeztető folyamatok ellen tiltakoznak. A laikusok többnyire nem tudják eldönteni, mekkora veszélyről van szó, így csak benyomásaik alapján szimpatizálnak velük vagy utasítják el a kezdeményezést. E sorok írója is gyakran látta úgy, hogy egy-egy környezetvédő akció értelmetlen, és kizárólag tájékozatlanságból, feltűnési vágyból vagy éppen jól megfontolt gazdasági érdekből ered. Éppen ezért különös örömmel olvastam Bjorn Lomborg könyvét, amely a globális felmelegedés kérdését környezetvédelmi szempontból tárgyalja, de mentes a nyilvánvaló túlzásoktól, és észérveket használ a hisztériakeltés helyett.

Egy egyszerű fizikapélda: Ha egy 10x10 méteres (kellően magas falú) medencében egy 20 köbméter térfogatú jégtábla úszik, mennyivel emelkedik a vízszint, ha a jégtábla elolvad? A válasz az általános iskolát végzettek számára egyszerű: ha a jégtábla úszik, a vízszint az olvadás során változatlan marad, hiszen korábban is kiszorította a súlyának megfelelő vízmennyiséget, így az olvadással keletkező víztömeg pontosan akkora térfogatú lesz, mint a jégtábla korábban víz alatt volt része. Akkor mi az a többméteres tengerszint-emelkedés, amellyel a jégmezők egy részének olvadása kapcsán riogatnak? Persze a tengervíz a hőmérséklet növekedésével emelkedik, de ennek mértéke egy évszázad alatt is kisebb mint fél méter, ám az oka elsősorban a víz hőtágulása és csak kisebb mértékben a jégolvadás.

A könyv igyekszik helyretenni a globális felmelegedés problémájának fontosságát. Mindannyian emlékszünk, hogy a kilencvenes évek végén milyen pánikkeltés történt arra vonatkozóan, hogy a számítógépprogramok az 1999/2000. évek fordulóján összeomlanak majd. Egyedül egy Charles Simonyi nevű (később űrturistaként ismertté vált) szakember nyilatkozta, hogy ha a veszélyt egy tízes skálán kellene osztályoznia, nullás fokozatot adna. Neki lett igaza. De vehetünk egy régebbi példát is. A XIX. század második felében Anglia egyik legnagyobb problémája volt, hogy ha a közlekedés változatlan ütemben fejlődik, Londont éveken belül lótrágya borítja majd.

Ma minden szakértő egyetért abban, hogy a globális felmelegedés jelentős részéért a szén-dioxid-kibocsátás a felelős. Ha a veszély megítélése szakértőnként más és más is, abban megegyeznek, hogy tenni kell ellene. A megoldás kérdésében azonban már megoszlanak az álláspontok. A nemzetközi összefogást a kiotói egyezmény mutatta, amelyben az aláírók kötelezettséget vállaltak a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére. Sajnos, néhány nagyhatalom nem írta alá az egyezményt, és az aláírók sem nagyon tartják be. Ennek oka, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése igen drága mulatság, amely még a gazdag országok költségvetését is megviseli.

A könyv eloszlat néhány tévhitet. Az egyik ilyen, hogy a felmelegedés miatt növekszenek drasztikusan a hurrikánok okozta károk. Holott ennek oka igen egyszerű: a világ gazdagabb, így egy ugyanolyan erősségű hurrikán száz éve még sokkal kevesebb emberi javat tudott megsemmisíteni, mint mai ikertestvérei.

Persze, szó sincs arról, hogy a szerző bagatellizálni akarja a globális felmelegedés jelen és várható következményeit. A könyv azonban hasznos érvanyag ahhoz, hogy a lehetőségeket és felelősségünket reálisan felmérve, az ésszerű döntéseket hozzuk meg, és ne essünk feleslegesen pánikba.